Ellácska és a Bomba Nő Projekt

 Kezdjük az előbbivel: haj –vagyis: ápoltság kontra elhanyagoltság.

Megokolható, megbocsátható, elfogadhatható? Miért vagyunk ápoltak, miért vagyunk ápolatlanok? Fontos ez egyáltalán?

Régen történt –true story! Anatómia zh-t osztott ki az oktató, értékelte a leírtakat, néhány elrenttentő példát a falra is vetített azzal az ősrégi írásvetítővel. Bizonyám, akkor még nem volt powerpoint sem –csak a számolást segítendő: 36 éves vagyok, említett történet tizenöt évvel ezelőttre datálható.

 Szóval vissza Budai prof-hoz: valamely (hám?) sejtet kellett felismerni és kis nyilakkal megnevezni a részeit.

 -Kérem szépen alássan, -kezdte a prof, amiből már tudtuk, hogy ez nem sok jót ígér- ennek a sejtnek csillói vannak, nem pedig szőre. –idétlen röhögés az előadóban- Jegyezzék meg, hölgyek és uram –mert csak egy hím egyed volt köztünk- a szőr az, ami ápolatlan férfiak orrából lóg ki mélységes szégyenükre!

Ezt mondta az öreg.

Én pedig megjegyeztem, amint láthatjátok, alaposan, mert azóta is eszembe jut dörgő szónoklata a pulpitusról, valahányszor ápolatlan pasikat látok. Van belőlük pedig bőven, mégis, egy portugál kollegina lába maradt számomra az abszolut elrettentő, akinek ’csillói’ hosszú, tömött buckákban törték át a kötelező sötétbarna harisnya ruganyos anyagát. Nem valami épületes látvány, szexinek pedig legkevésbé sem nevezném.

Nos, vajon miért nem törődünk magunkkal, hölgy társaim?

Nem ítélkezni és elítélni kívánok itt senkit, pusztán szeretném megérteni, hogyan függenek össze a dolgok mindig a legfontosabbal: önmagunk és a körülöttünk lévő világ szeretetével.

Éppen ezért nem kívánok egy következő elitista szónoklatot tartani arról, hogy ’márpedig muszáj’ ápolnunk magunkat, mert szerintem az élet sosem olyan egyszerű, ahogyan azok a baromi okos félmondatok, amikkel néhány magas eladást megcélzó magazin el akar bennünket hallgattatni, mint például, hogy arra van időnk, amire akarjuk.

Mert igenis van, akinek tényleg nagyon kevés ideje marad arra, hogy összegereblyézze magát. Én most nem az alapvető higiénés kötelezettségekről beszélek, mert azt gondolnám, hogy arra tényleg muszáj időt szakítani. Úgy mint zuhany, haj- és fogmosás, körömvágás. Sajnos látom, hogy vannak nőtársaim, akiknek ez is kihívás, de ott már tényleg valami nagyon komoly önpusztítás is van a háttérben. ( pl alkoholizmus, toxikus kapcsolat, vagy efféle. Ez a post most nem róluk és nekik szól, de egyszer talán bemerészkedem ebbe a mocsárba is, hogy lássam van-e kiút.)

Szóval, hölgyeim, miért van az, ha elhanyagoljuk a többit? A haj festést, epilálást, frizurát, sminket, körmöket.

Miért adjuk fel?

Miért adjátok fel?

Ki nem állhatom, amikor folyton azzal jönnek nekem, hogy szeressem magam, és akkor a világ összes gondja megoldódik. Én szeretem magam akkor is, ha szőrös a lábam, és le van nőve a festés a fejemen, meg egy picit lepattogott a körömlakkom… Mert vajon tényleg ez a fontos? Sokan vígasztalják azzal magunkat –de leginkább elhanyagolt barátnőjüket-, hogy ’van, aki téged ilyennek szeret, ahogy vagy’, és ebben biztosan van is igazság.

Legutóbbi kapcsolatomban én is láttam, hogy kedvesem mennyire szeretett akkor is, amikor 39 fokos lázzal, csatakos, összetapadt hajjal és takonnyal teli orral szuszogtam; nem kérte rajtam azt sem számon, hogy miért gyűrődött éjjel össze az arcom, vagy miért voltam izzadt és tapadós, ha negyven fok volt odakint és úgy próbáltunk meg éjjel pihenni. Ez rendben is van. Nem hinném, hogy egy műbabának kell lenni, bár biztosan van olyan is, aki azt tartja ideálisnak, ha minden hajszála egyesével van beállítva, de én nem erről beszélek.

Arról inkább, hogy szomorú az, ha egy nő feladja. Feladja, és már nem törődik azzal, hogy valaha herceg kisasszonynak álmodta magát. A mérce szerintem mindenkinek sajátja, nem lehet azt előírni, hogy márpedig minden egyes kismamának sötét-bordó kell legyen a körme, az anyukáknak meg mondjuk már nem kell lakkozni. Nincsenek általánosan lefektethető szabályok, ezt értem én is, csak azon gondolkodom el –ilyen módon hangosan- hogy vajon, ha ’eljátszom’ a külsőmmel, a megjelenésemmel azt, hogy rendezett vagyok, kiegyensúlyozott vagyok, boldog vagyok és nyugodt, akkor nem követi-e előbb utóbb a valóság is az általam sugárzott képet?

Vajon segít-e, segíthet-e megoldani is a mindennapos kihívásokat az, ha elfedjük őket? Vajon ha egy nő ’jól össze van rakva’, akkor már automatikusan ’kemény’ is lesz és elriasztja a körötte lévő embereket? Vajon fal az ápoltság vagy inkább híd? Vajon páncél az ápolatlanság, vagy inkább céltábla?

Hááát…

Valahogy úgy érzem, minden kérdésemre lehet igennel is és ugyanakkor nemmel is felelni. Az ápoltságot használhatom falként, hiszen az erősebb smink, például, vagy a kifogástalan vasaltság esetleg elbizonytalanít másokat. Nem csak férfiakra gondolok, nőkre is, vagy talán pont inkább nőtársakra, akik hajlamosak vagyunk arra, hogy kisebbrendűségi komplexusunkat annak a számlájára írjuk, ha a másik ’szebb’, mint mi (idézőjelben persze, mert a szépség nagyon szubjektiv fogalom, nyilván).

Emlékszem arra a könyvelőnőre, aki mellett folyvást rút kiskacsaként éreztem magam és azt gondoltam, hogy neki aztán mennyire tökéletes lehet az élete és csodálatos minden, és őt aztán biztosan minden férfi hercegkisasszonyként kezeli. Aztán egyszer láttam a közös kozmetikusunknál a székben ülve pityeregve, egyszerűen csak nőként összetört szívvel, segítséget kérő szemekkel.

Aztán ott vannak azok a nők, biztosan láttatok már ilyet is, akiről ránézésre talán azt feltételeznénk, hogy koldulni ül ki az utcasarokra és szinte sajnáljuk őket, amig ki nem derül, hogy éppenséggel sejtbiológusok, vagy elismert filozófusok vagy éppen keramikus művészek, és köszönik szépen, totál rendben van az életük.

De akkor vajon egyáltalán fontos, hogy epiláljunk, hajat fessünk, körmöt ápoljunk, vagy ez inkább csak a fogyasztói társadalom által ránk erőltetett téves hiedelem -arról nem is beszélve, hogy totál fáradtságos tevékenyég? Ha –teszem azt- az embernek össze van törve a szíve, akkor még inkább rendbe kell magát tartsa, hogy ne lássa a világ, vagy pont amiatt nem akad egyetlen herceg sem, aki megmentené, mert hiszen nem látszik, hogy jól jönne egy lovag?

Kérdések, kérdések, kérdések…

Ugye mondtam én, hogy a világ sokkal bonyolultabb annál, mint hogy muszáj ápoltnak lenni, és ha akarod van rá időd? És akkor még azokról a deviáns (? –na, lehet, hogy ezért a szóért kikapok) külsőkről nem is beszéltünk, mint az eszméletlen mennyiségű tetkó, ilyen-olyan orr-fül-köldök-mellbimbó-csikló karikák, rasztahaj és fura színű és hosszúságú körmök.

Vajon ezek mögé bújunk, vagy éppenséggel kifejezzük vele önmagunk?

Azt a címet adtam ennek a bejegyzésnek: ’ami mögé bújunk’, mert úgy érzem, az elhanyagoltság azt fedi el, ha nem kapunk elég szeretetet. Azt üzenjük a világnak, hogy nem is kell, hogy szeress, mert én sem szeretem már magam, és ez nagyon szomorú. Mindenki megérdemelné, hogy legyen, aki szereti, persze, úgy ahogy van, és sokkal jobban annál. Aki szereti úgy, hogy újra hercegkisasszony akarjon lenni mellette, és úgy még inkább, még jobban szeretné.

Könnyű lenne azt is mondani, hogy az ápoltság nem pénz kérdése, de szerintem ez megint csak egy üres szólam. Futni a mindennapi megélhetés után elsősorban a léleknek örlődés, és bár lehet otthon epilálni és az aluljáróban körömlakkot venni –nekem is van olyan, és éppenséggel nagyon szeretem is azt a lakkot!- a motivációt öli meg a verkli, a motivációt arra, hogy higgyünk még a mesében és akarjunk –legalább egy picit- herceg kisasszonyok lenni.

Szerintem ez is szomorú.

Mint ahogy az is, hogy sok tönrement, zátonyra futott kapcsolat után a még mindig szingli nő ugyan edzve van, és motiválva is arra, hogy törődjön magával, de lehet, hogy talán azért is tölt a fürdőben annyi időt, mert valahol belül egy picit, egy egészen picurkát motoszkál benne, hogy még kevésbé lesz esélye társat találni, ha mindezt nem teszi.

Egy ideális világban meg akarnánk ismerni egymást és kitartanánk egymás mellett, és szeretnénk, óvnánk a hozzánk közel állókat. Egy ideális világban a nők epilálnának és a férifak is kiszednék az orrukból kilógó szőröket, mert azért ne feledjük, hogy ápolatlan, büdös békákat csak a mesebeli herceg kisasszonyok csókolgatnak a csodában reménykedve.

Talán csak mind egy picit többet kéne beletennünk a közös kosárba a saját külsőnk iránti tiszteletből, talán csak mindenkinek egy kicsit kellene jobban akarni, hogy szebb legyen a világ.

Szebb, mármint esztétikusabb, szebb, mármint élhetőbb.

 Talán mindenkinek csak egy picivel kellene a mellette élőkkel többet törődni, hogy annak kedve legyen visszatükrözni a törődést és kivirágozni, mint a napraforgó, ami a szerető fény felé fordul.

Tudom, hogy nem csak én szeretnék egy kicsit ideálisabb világban élni.

Kérlek, mondd el, mit gonolsz, kíváncsi vagyok a véleményedre!

Ha tetszett, ne feledd el megosztani facebookon!

Nem soká újra jövök, még mindig egy picit a testképpel foglalkozva, ’Ami mögé bújunk: a háj’ címmel.

Remélem akkor is megtisztelsz figyelmeddel!

Női szemmel, nem csak nőknek,

ellácska

A piacon történt, néhány napja csupán, ahová véletlen keveredtem. A lakótársam adta az ötletet, hogy keressem meg azt a nagy kínai vacakost, amit egy korábbi városi sétánk alkalmával találtunk. Nem nagyon tudtam, merre induljak, és így, kissé iránytalan bolyongásom közepette vetődtem be a piacra. Vagyis inkább a piac vetődött elém, mert ha őszinte akarok lenni, szinte emlékeztem, hogy minden szerdán kirakodnak valóban, de még sosem vettem a fáradtságot, hogy bebarangoljam.

Lám, most is csak véletlenül történt.

Furcsa dolog ez a spanyolokkal, későn indul minden, a boltok sem nyitnak hatkor, mint otthon, csak negyed tíz felé, iskolába is a legtöbb helyen kilencre járnak csak, de piacra nem lehet menni, csak délelőtt. Nekem olyankor pedig többnyire más dolgom van.

Azt tudni kell, én nem vagyok olyan, mint a sógórnőm. Ő élénk érdeklődéssel szemlél a piacon minden portékát; én nem is nagyon szeretek közel menni az árusokhoz. Úgy érzem, eladó kedvükben olyan erőszakosan szipppantják be az aurámat, hogy erőfeszítések arán is alig-alig tudok ellenállni. Ezért csak úgy félénk macska módjára, akit vonz ugyan a gőzölgő tej illata, de fél, mert tudja, hogy megégetné a nyelvét, szóval csak így, messziről figyelem az eladók sátrait.

Van itt minden: fehérnemű, bőrdzseki, szandálok halomba dobálva, tészta-szűrő –amit egyéb iránt nem ártana vásárolnom, hogy lecseréljem az otthoni batár fém szörnyet- sajt-reszelő, gyerek játék, két eurós turki-stand, és persze vannak gyönyörű, hasított bőr, fém-berakású, sok-sok papírral és nejlonnal belülről kitömött táskák.

Ehhez közel merészkedem. Az eladók –két ápolatlan külsejű, gusztustalanul izzadó, nagy pocakos pasi- néhány lépés távolságból méreget, majd az egyik hozzám lép:

-Ez a táska pont ilyen nőknek való. –monjda, én szótlanul csak a szemöldököm emelem fel, azt gondolom, még mindig tettethetem, hogy nem értek egy mukkot sem. –Ilyen kemény nőnek.

Mosolyognom kell ezen, és megnyugodva, halkan mondom:

-Akkor nem nekem való.

A pasas közelebb lép és kéjes enyelgéssel méregetve mondja:

-Szóval könnyű nő vagy?

Nem tudtam, mit feleljek erre, a gondolatok ömlöttek agyamba, hogy valóban ennyi a választási lehetőség? Kemény lehetek csupán, vagy könnyű?

Öt éve élek Spanyolországban, egy olyan országban, ahol honvédelmi miniszterré egy hét hónapos terhes asszonyt tettek 2008-ban, aki még szülés előtt Afganisztánban végiglátogatta a spanyol haderőt, és mindössze hat héttel fia születése után már vissza is tért hivatalába. Nekem ő tűnik kemény nőnek.

Bár… ki tudja?

Talán csak az útja vitte arra, talán csak kikerülhetetlen volt, mert hiszen mind az ösvényt követjük, amit valahol valaki egyszer kijelölt nekünk, és talán ő sem kemény, csak egyszerűen nem volt más választása, az úton, a saját útján menni kellett, és menni kell ma is tovább. Vajon nem ez a világ sodorta bele, hogy kemény legyen, és tűsarkúban, terhesen, dísz-egyenruhában ott álljon a spanyol katonák előtt, akik fogadására felsorakoztak? Vajon gondolt akkor arra a kislányra, aki egyszer régen inkább a babájával szeretett játszani, vagy inkább arra, hogy bár lenne a sok erős férfi között egy, csak az az egyetlen egy, aki megvarázsolna erejével a világot, hogy nőként ne kelljen ebben a szerepben egyáltalán megjelenni.

Az egyik legjobb barátnőm szintén katona, őt mégsem látom keménynek. Talán mert tudom, hogy az utcáról kóbor kismacskákat és kiskutyákat szed össze és titkon arról álmodik, hogy egy nap kutyakozmetikus lesz, vagy afrikai éhező árvákat fog anyjuk helyett is szeretni.

Miért nem értetek bennünket, férfiak? Miért akarjátok elhitetni magatokkal, hogy kemények vagyunk, mi önálló, sokra képes nők?

Amikor feleség voltam, -sok szerepem közül az egyik- egyszer csőtörés volt nálunk és a vízvezetékes bár hiába dolgozott, este nyolc felé azt mondta a férjemnek, hogy nem tudja aznap befejezni már a munkát, hétvégén pedig nem dolgozik. A férjem kikelt magából, és szó szerint ezt mondta:

-Hát hogy hagyjam én most magára így az asszonyt, víz nélkül?

A mai napig égetnek ezek a szavak. Csak álltam ott és szólni sem bírtam, és a vizes mester úgy nézett végig rajtam, mint valami szerencsétlen, gyámoltalan –agyatlan?- bénaság lennék, visszafordult a fürdőbe és két óra múlva készen is lett. A férjem másnap, amikor vidéki rokonaihoz indult, úgy hagyott ott, hogy volt vizem. Talán ezzel nyugtatgatta lelkiismeretét amiatt, hogy számtalanszor kezet emelt rám, lökdösött, taszigált és üvöltözött velem. Akkor nem tartott gyámoltalannak, nem akart megvédeni és gondoskodni rólam, akkor talán keménynek hitt, talán férfinek, és talán azt várta, hogy visszaüssek. Csakhogy én nem voltam kemény, akkor sem.

Tegnap néztem a tévében egy bugyuta rialitit, esküvői ruha vásárlósat, amikor amerikai menyasszonyok nagy drámák közepette méregdrága ruhákat próbálnak fel. Volt egy lány, ott állt abban a szépséges, válláról lehullú-ujjú, hófehér költeményben, és az ikertestvére, egy fiú, akit azért vitt magával, mert kíváncsi volt a véleményére, azt mondta neki:

-Kurva vagy!

Csak így, egyszerűen. Kurva. Mert nem tetszett neki a ruha? Vagy mert pusztán féltékeny volt, és hisztériás önsajnálatát akarta levezetni a nőben, akinek annyira fontos volt őkelme, hogy ezt a sértést is csak egy mosollyal nyelte le.

A kurva, kurtizán kérem az, aki pénzért árulja a testét. Mégis, olyan könnyen ránk mondjátok. Könnyű nő vagyok, amiért nem vagyok kemény? Könnyű, mint megkapható? Vagy éppenséggel azért, mert nem megkapható?

Néhány nyárral ezelőtt történt, hogy a tenger partján feküdtem pár barátnőm társaságában, amikor odalépett hozzám egy erősen francia akcentussal spanyolul beszélő fiú és elkezdte osztani, hogy mennyire szép vagyok és mennyire tetszem neki. Nekem azonban nem tetszett a pasas, és különben sem akartam senkivel megismerkedni, és nem éreztem amúgy sem helyén valónak, hogy bikiniben ismerkedjek egy férfivel, ezért azt mondtam neki, hogy sajnálom, de én a barátnőimmel szeretném tölteni a délutánt és nem szeretnék vele tovább beszélgetni, majd megkértem, hogy hagyjon minket békén és menjen vissza a barátjához, ahonnan jött.

Azt mondta erre, hogy egy ronda, undorító kurva vagyok. Kurva, pedig se pénzért, se anélkül nem kapott meg, de könnyen rám sütötte, hogy kurva. Az ex-férjem is akkor kurvázott le persze, amikor nem voltam többé hajlandó az ágyamat megosztani vele, mert a fizikai durvasága elvette tőle minden kedvemet.

Mégis-mégis, mindig meglepődöm azon, ha egy férfi lekurváz egy nőt.

És fáj nekem.

Mert olyan, mintha nem tudnák, mintha ők nem értenék, hogy egy nőnek kitárni a testét mindig a lelke megnyitásával is jár, és soha semmikor nem hisszük, hogy ’csak szex’ és más semmi, mert mindig reméljük, hogy valahogy több, mint más, és fontosabb. Olyan, mintha nem akarnák megérteni és felfogni, hogy mi nők nem csak valami mechanikus orgazmus-forrás után futunk, hanem törődést, szeretet, védelmezést keresünk, talán mert nem vagyunk kemények, talán mert nem akarunk kemények lenni.

Nem hinném, hogy én lennék az utolsó, sőt tudom, hogy nem az vagyok. Látok nőket, akik finomak, tiszták, törődésre és megbecsülésre várnak, akárcsak én. Nem kemények, erősek csupán. Azért erősek, mert meg kellett tanulniuk erővel élni ebben a világban, ahol a hűség, a kitartás, az elköteleződés, az egy irányba haladás oly keveseknek adatott ajándék…-vagy oly rövid ideig tart csupán.

Mégis úgy hiszem, hogy ennek így kell lennie. A nő első dolga a szeretet. Megtanítani leendő gyermekét, akár férfi lesz, akár nő, hogy szeretni sokkal fontosabb, mint keménynek lenni. Összetartást, nyugodt erőt, törődést sugallani ebbe a vilába, kibújni a védelmező falak mögül és hinni abban, hogy lehetséges.

Ezért nem vagyok kemény.

De könnyű sem leszek, sosem.

Ja igen, vettem táskát aznap, de nem a két gusztutalan pasastól. Egy fiatal nőtől, aki az anyjával árulta a szebbnél szebb darabokat és ’egye fene!’ felkiáltással rám beszélt kettőt is, azt mondta, csak nekem huszonöt euroért a kettőt.

Ha tetszett, like és megosztás, és kérlek, mondd el, mit gondolsz.

Hamarosan újra jelentkezem, női szemmel, nem csak nőknek!

ellácska