Egy ideig ácsorgott a kirakat előtt és nézegette a képeket. Elképzelte, hogy majd ő is lefotózza a kis lakás helységeit. Vagy talán az iroda a saját fotósát küldi ki? Minek, azért néhány képet el tud ő is készíteni, nincs szükség arra, hogy egy idegen matasson a lakásban. Ezen a gondolaton elmosolyodott. Egy pillanatig még az is felmerült benne, hogy talán majd másnap visszajön inkább. Nem akarta az egészet azzal indítani, hogy máris aggodalmaskodik. A táskájának pántjába csimpaszkodott és akaratlan is hasfalához ért, finoman összerázkódott a testén átfutó, villámszerű, cikázó fájdalomtól.
-Jó napot kívánok! –a férfi udvariasan köszönt, ő azonban csak alig hallhatóan válaszolt, inkább csak bólintott válaszul –Segíthetek valamiben?
Kissé még mindig mintha határozatlan lett volna, szinte félszegen kezdte:
-Úgy döntöttem, eladom a lakásom.
A fiatal ügyintéző széles mozdulattal intett az üres szék felé, nyájas mosollyal kísérve:
-A legjobb helyen jár. Foglaljon helyet. –Mindketten leültek. A nő még mindig az iroda berendezéseit bámulta, csak azt akarta eldönteni, megbízik-e ebben az ingatlanosban, vagy inkább menjen a másikhoz, akit az utcáról már kinézett magának.
A férfi oldani próbálta a hangulatot, csipkelődve kérdezte:
-Miért akar itt hagyni minket? Kicsi falu ez, de közel a város… már, ha nem bánja, hogy megkérdezem. –tette hozzá, látva, hogy a nő nagyot sóhajt. Nem tudta eldönteni, hogy betalált-e a kérdés, vagy csak még bizalmatlanabbá tette vele az új ügyfelet.
-A falu nagyon barátságos -kezdte a nő, a lakás pedig teljesen új. Mindössze hat hónappal ezelőtt költöztem be, első lakója vagyok. Itt van közel, csak néhány utcányira, azokban az új házakban, tudja, a játszótér mellett.
A férfi bólintott. Jó hely, gondolta, tudta, hogy hol van. A nő ismét elhallgatott, mert arra gondolt, hogy alig ismert meg itt valakit. Ritkán találkozott helyiekkel, a városba járt autóval, ha valami kellett.
Úgy kezdődött az egész, hogy megint tökrement egy kapcsolata. Beleadott mindent, annyira hitte, hogy ez most az, de aztán kiderült, hogy mégsem. Nem látta, hogy vége lesz, nem vette észre a jeleket, aztán csak kerülgette a megmaradt emlékeket a lakásban, ahol együtt éltek, mígnem egy nap úgy ébredt, hogy azt kérdezte magától:
-Mégis mi köt ide? Mi tart itt? Szabad vagy, oda költözhetsz, úgy élhetsz, ahol és ahogy csak akarsz!
Szabad? Vagy társtalan?
-Szerettem itt élni, kényelmes a lakás. –mondta aztán hangosan, kicsit tétovázott, hogy folytassa-e, de mivel a férfi érdeklődve nézett rá, valahogy jól esett mindent kimondani, elmesélni. Úgy, ahogyan történt. -Egy éjjel….-kissé akadozva kezdte, aztán egyre jobban magával ragadta a történet sodrása- valami egészen különös dolog esett meg.
Megszoktam már, hogy elalvás előtt iszom egy pohár bort és valamit olvasok. Talán ez alkalommal jobban belemerültem a könyvbe, és talán azt sem vettem észre, hogy többször öntöttem a hűs roséból, mint kellett volna. A lényeg, hogy valahogy bódult álomba merültem, abba a fajtába, amikor megszűnik a világ és felébredve nem is nagyon emlékszünk, mely pontján az életnek hagytuk el a valóságot. Hirtelen nagyon szomjasnak éreztem magam.
Kinyitottam a szemem. Fulladtam. Csatakos volt a homlokom, karjaim kereszt-alakban hevertek testem mellett. Melegem volt, nagyon melegem. A sötétben szememnek eltartott néhány hosszú, néma másodpercig, amig ki tudtam venni az alakot, ami felém tornyosult.
Először inkább csak éreztem. Mellkasom nehéznek, fémes-érzetűnek hatott, hátamat szinte elviselhetetlen erővel tolta az ágy a magasba, felfelé. A prés olyannyira feszített, hogy nyögni akartam, de nem ment, csak a torkom recsegett, a hangszálaim csikorogtak egymásnak.
A roppant állat szemeit alig-alig láttam a távolban. Magasan emelkedett felém, csak szürkés patájának képe kezdett lassan, nagyon lassan kirajzolódni a tudatomban, amely hitetlenkedve fogadta a szemeim által felé vetített képet.
-Lehetséges ez? Honnan került ide, hogyan juthatott be a szobámba?
Fejem kín volt elforgatni, hajamat, fejbőrömet sértette a talaj. Száraz, szikes talaj. Ahogy a koponyám fordult rajta, hallottam, hogy a hajszálaim egyenként sikoltanak a húzódó, nehéz, töredelmes, fájdalmas surlódásban.
-Hol vagyok? Ez nem is a szobám, nem az ágyam! Ez talaj, poros, hideg, karcos föld!
A távolban, hosszan csak a sötétség. Nem láttam semmit. Csak a sötétet, a semmmit. A fullasztó hőség mélyet sóhajtott, a talajhoz érve megrendült a hő-különbségtől és meghatottan párává bomolva szétterült mellettem.
-Uramisten! Hol vagyok?
Rémület, csak ezt tudtam beazonosítani. Apró, szúró lélegzet nyilallott tüdőmbe. A roppant állat súlya még inkább rám feszült. Hatalmas füleit türelmetlenül legyezte, ormányával arcom felé tapogatott.
-Vajon meg fog ölni? –kérdeztem magamtól rémülten -Vajon azért áll a mellkasomon, mert tévesen valami elejteni kívánt állattal kever össze? De hiszen az elefántok nem ragadozók! Vagy mégis? Mióta történnek ilyen dolgok, hogyan történhetnek ilyen megmagyarázhatatlan szürreális őrültségek? Biztosan álmodom, csak fel kell ébrednem, biztosan csak álmodom! Lélegezni, lélegezni!
Nem ment. Minden kilégzésnél egyre mélyebben nyomta patáját a bordáim közé, és nem volt erőm, hogy belégzéssel emeljek rajta. Szinte már a hasüregemben volt a lába, attól féltem, össze fog tiporni!
-Miért nem ájulok el? Létezik olyan, hogy végig kell néznem ahogy a testem szétlapul egy ragadozó elefánt súlya alatt? Végig kell néznem, ahogy a nyomás szétfeszíti a bordáimat, és azok szögként merednek ki átlyuggatott bőrömön keresztül, utat nyitva a rám nehezedő patának, hogy mélyebbre, beleim felé hatoljanak, szétpréseljék a veséimet és egészen a gerincemre nehezedve lapítsanak holttá?
Aztán végre megkönnyebbülten éreztem, hogy elájulok. Végre, végre elájulok!
A férfi kissé feszengve mozgolódott székén, de szólni nem mert, bár maga sem tudta, miért. A nő pedig teljesen belefeledkezve az eseményekbe, folytatta:
Ájult álmomban egy buszon ültem. Elviselhetetlen volt a motor zaja. Tele volt a fejem kérdésekkel, amikre senki, senki nem válaszolt. Olyan volt, mintha láttam volna már ezt valahol. Mintha egy film lett volna, csakhogy éreztem, a gyomrom jeges félelmében, amit ő. Az a kislány, aki szorongva ült egyedül, aki valahogy valamiért annyira ismerős volt.
Nem tudtam szólni hozzá. Csak láttam, amit ő, éreztem, amit ő. Miért nem érezhettem valaki mást? A lány félt, szorongott, szerettem volna valaki más érzéseibe bújni. Emberek beszélgetni próbáltak, de csak kiabálássá torzult a szavuk, én pedig alig hallottam a gondolataimat. A saját gondolataim -mert ő, a kislány én voltam! A szorongó, egyedül a buszon ülő kislány. Ez a kép az én életem volt!
-Haldoklom? De miért éppen ezt az élményt élem újra? Olyan nagyon félek, de mitől? Hová megyek? Mit keresek itt? Miért szorongok?
-Első nap volt egy nyári munkában. Munkába igyekeztél. Attól féltél, nem fogsz megfelelni. Jeges, gúzsba-szorító félelemmel rettegtél attól, hogy nem vagy elég jó. –mondta a szörny.
-Nem tudtam semmit, hogy mit kell csinálni, kit kell keresni, nem láttam be a helyzetet, féltem, hogy…
-Mitől?
-Hogy valamit rosszul csinálok. Hogy elrontom, hogy szégyenbe kerülök.
Miért ítélkezik felettem egy ragadozó elefánt? Miért kell neki beszámolnom, miért egy ilyen régi történetről? Féltem, igen, mert a helyzet annyira új volt, és nem tudtam felkészülni, nem tudtam irányítani semmit. Szerettem volna elfutni, elmenekülni, de kellett a munka, kellett a pénz. Jó volt, hogy nyolcadik utáni nyáron volt egy kis pénzem. Az első nem kínai farmerom vettem meg rajta.
Ettől mintha megenyhült volna. Mintha nem szorított volna annyira. Talán mosolygott is.
-Bár ez biztos csak a delírium,- nevetett a nő- az elefántok nem tudnak mosolyogni, nem igaz?
Sosem gondoltam, hogy egy nap így lesz vége, hogy egy elefánt tapos halálra. Egy szörnyű, dühös, ragadozó, ember-evő elefánt. Hát nem ironikus? Egy vigyorogó, az én nyomorult kínomon kajánul vigyorogó elefánt. Ha belegondolok, igaza volt. Mit ért ez a szánalmas, ezeréves emlék arról az első munkába tartó végeláthatatlan útról, amikor attól féltem, hogy nem fogok megfelelni.
Féltem attól is, hogy soha nem lesz senkim. Úgy tűnt, mindenkinek volt valakije, sietnem kellett, meg kellett alapoznom az életem. Lakásom legyen és férjem legyen, mert féltem, hogy lemaradok a boldogságról.
Megerőszakoltam a sorsomat. Hittem abban, hogy bármit megtehetek. Bármit, mert szabad vagyok. Még a sorssal szemben is, még önmagammal szemben is.
A roppant állat mintha nem röhögött volna többé. Figyelni kezdett.
-Talán hangosan beszélek? Nem hiszem, nincs erőm a tüdőmbe levegőt szívni. Talán csak ájult bódulatban képzelgek. Vicces, olyan nagyon vicces.
Akartam megfelelni a kapcsolatban, akartam jó lenni. Roppant elszántsággal kapaszkodtam és eltökéltem, hogy jól fogom csinálni. Egyre több láncot vettem magamra, pedig én csak elég jó akartam lenni, csak elég jó.
Leglább most vége volt. Rámosolyogtam. Fejemet visszafordítottam felé és egyenesen a szemébe mosolyogtam. Vége. Még sóhajtottam is, megkönnyebbülten, hogy vége! Végre megszabadulok az összes félelemtől. Végre szabad lehetek. Végre nincs tovább, nem kell küzdenem ellenük, nem kell megszakadni, nem kell görcsölni. Szabad lehetek, most igazán szabad. Az elefánt patája alatt, odaszögezve a talajhoz egy szürreális táj derengő hajnalában, egyedül, elszakítva, eltévedve, elfáradva végre először életemben szabadnak éreztem magam. Nincs több aggodalom, hisz vége. Nem kell megfelelnem. Vártam, hogy kipréselődik hamarosan az összes levegő a tüdőmből és hátrahagyom végre ezt a gúzsba-kötött életet az összes kínjával együtt.
Mit mondhattam volna mentségemre? Nem sikerült. Igyekeztem mindig mindent jól csinálni, de nem jöttem rá, hogy rossz dolgok akkor is történhetnek, ha nincs rá ok. Magamat hibáztattam, és a félelem hálóiba bonyolódva elfelejtettem szabadon lélegezni és boldog lenni, elfelejtettem önmagam lenni. Kiváncsi, felfedező, szeretni-való, szeretni tudó, odaadó emberi lény. Most pedig már késő volt.
Furcsa, értelmetlen, megkönnyebbült boldogságot éreztem. Mellkasomon a szörny szorításával, az utolsó lélegzet kapujában, ott, végre szabad voltam.
-Nem félek tőled. Nincs mit vesztenem.
Összekadt a két szempár. Az övé, az óriás, mély, vizes-szürke elefánt szem és az enyém. A kigördülni készülő könny megfagyott, odaszáradt a sarkában. Furcsa, de nem sírtam. Csak néztük egymást. Testem átjárható lett számára, egészen mélyen préselte patáját bordáim közé, de valahogy mégis rugalmasan állt ellen a hús a roppant nyomó-erőnek.
Aztán csak csönd, éreztem, ahogy szállok valami végeláthatatlan új világ felé és boldogan elfogadva az új nyitottságot eggyé lettem azzal, aki voltam, és aki lehettem volna. Emlék volt, egy régi történet, amely jelenként hatolt be tudatomba, elöntött a béke, és himbáló, lebegő, ringató méz andalította érzékeimet.
-Csak nézz, csak nézz!
Néztem. A tenger végtelen kékjét, lebegő varázsát, a keleten fényesen emelkedő nap vakító korongját. Csend volt, olyan csend, amiben csak a surrogás él, és minden más tisztelettel tartja vissza lélegzetét. Surrogott, hullámzott, lágy olajként csillogott alattam a tenger, karjaim alig érzékelhető, vibráló remegése tisztelettel adózott a víz hatalmának. Csípőm az égnek, végtagjaim nyújtva, a víztől csak egy imbolygó deszka választ el, különben egyek vagyunk. Adhó Mukha Svhavaszana, a fejjel lefelé néző kutya póz. Átjárható vagyok, mégis elkülönülök, szilárdan állok, mégis lazán vibrál egész testem, hogy a hullámok rengését követve megtartsam egyensúlyom.
-Köszönöm. –suttogtam, nehogy elvesszen a varázs. –Köszönöm, hogy visszaadtad ezt a képét is életemnek. A tökéletes boldogság pillanatát. Társaimmal méllyen bent a tengeren, együtt és mégis mindenki a saját deszkáján, eggyé olvadva tengerrel, sóval, levegővel, hullámmal és napfénnyel. Én és a testem, izmaim, inaim, csontjaim, beleim, tüdőm és szívem minden dobbanása, agyam minden apró neutronja egyek vagyunk, mégis különbözők, tiszták és ártatlanok, végtelen lehetőséggel és korlátaink tisztelet-teljes tudatában egyek és mégis különbözők. Ha vége, legyen ezzel a képpel vége, had simuljak belé örökre, had legyen az utolsó, amit te, a szörny sugallsz felém. Vagy talán oxigéntől elzárt agyam vetíti a világtól búcsúzó lelkemnek, azért hogy ne féljen?
-Azért, hogy ne féljen. –ismételte. Emberi hangon és nyelven, tisztán és érthetően.
-Hogyan?
-Nem féltél! Akkor, ott, kint a tengeren nem féltél. Nem is szeretsz úszni, és nem féltél! Nem is volt rajtad mentőmellény, és nem féltél!
Igaza volt. Elfelejtettem a félelmeimet, nem is gondoltam rá, nem is vettem észre. Szabadon, tisztán, bizalommal ringatóztam egy vékony deszkán egyre beljebb a tenger vizén, és talán mert annyira bíztam társaimban és magamban és oly átjárható és szilárd, rugalmas és elkülönült volt az én bennem, nem féltem.
-Ez lenne a titka?
-Pontosan.
-De ez valahogy annyira bonyolult. –Igyekeztem megtartani bennem a tudást, a kulcs-szavakat, igyekeztem nem elveszíteni a megtalált titkot.
-Ne kezdj el újra aggódni, már megtanultad a leckét. –mondta, és leemelte mellkasomról patáját. A hirtelen beáramló oxigéntől tüdőm őrült extázisban tágult, és oly könnyűnek éreztem magam, hogy az hittem, repülni fogok.
-A falak, amiket építettél, nem tettek szabaddá. A magány nem szabadság, a társtalanság nem jelenti azt, hogy bármit megtehetsz. A félelmeid, a megfelelési kényszered, a sorsoddal szembe-szegülő akarásod szintén csak boldogtalanná tettek, gúzsba kötöttek, és nem voltál más, mint törékeny, rettegő kis állat. Akkor voltál igazán szabad, amikor megfeledkeztél minderről és eggyé váltál sorsoddal, társaiddal és a hullámokra bízva magad találtad meg az egyensúlyt, így léptél túl határaidon, így vittél véghez valami igazán bonyolult mutatványt.
Azzal egész egyszerűen hátat fordított nekem, elment. Lassan döngtek nehéz léptei, alakja sokáig ugyanolyan óriás volt szememben, mintha egész közel lenne még. Aztán eltűnt. Az ég alja egyre vöröslött, majd sárgába, derengő kékbe váltott, áttörte az éj sötétjét és fény árasztotta el a szobát.
Az ágyamban ültem. Rémülten tapogattam bordáimat, éreztem, hogy egyben vagyok, nem tört csontom, minden testrészem épp volt.
-Különös történet.
-Tudom.
-És… ha jól értem, ezért akarja eladni most az ingatlant? –a mosolyából, a hangjából, és a szeméből olvasva rájöttem, egy szót sem hisz az egészből. Még inkább: totál őrültnek tart.
-Igen, ezért. Szeretnék visszaköltözni a városba. Szeretnék társakat az életembe, mert csak akkor lehetek igazán szabad, ha félelmek nélkül vagyok képes az egész részévé válni.
A férfi bólintott, mintha értené, pedig nem értette, sőt egyenesen azt gondolta, hogy már megint egy őrült tyúkot sodort az irodába a szél.
Nem is számít! –gondolta,- ha el akarja adni a lakását, hát tegye, szíve joga. Végtére is, szabad országban élünk!
