Ellácska és a Bomba Nő Projekt

Úgy döntöttem, eladom a lakásom

 

Egy ideig ácsorgott a kirakat előtt és nézegette a képeket. Elképzelte, hogy majd ő is lefotózza a kis lakás helységeit. Vagy talán az iroda a saját fotósát küldi ki? Minek, azért néhány képet el tud ő is készíteni, nincs szükség arra, hogy egy idegen matasson a lakásban. Ezen a gondolaton elmosolyodott. Egy pillanatig még az is felmerült benne, hogy talán majd másnap visszajön inkább. Nem akarta az egészet azzal indítani, hogy máris aggodalmaskodik. A táskájának pántjába csimpaszkodott és akaratlan is hasfalához ért, finoman összerázkódott a testén átfutó, villámszerű, cikázó fájdalomtól.

-Jó napot kívánok! –a férfi udvariasan köszönt, ő azonban csak alig hallhatóan válaszolt, inkább csak bólintott válaszul –Segíthetek valamiben?

Kissé még mindig mintha határozatlan lett volna, szinte félszegen kezdte:

-Úgy döntöttem, eladom a lakásom.

A fiatal ügyintéző széles mozdulattal intett az üres szék felé, nyájas mosollyal kísérve:

-A legjobb helyen jár. Foglaljon helyet. –Mindketten leültek. A nő még mindig az iroda berendezéseit bámulta, csak azt akarta eldönteni, megbízik-e ebben az ingatlanosban, vagy inkább menjen a másikhoz, akit az utcáról már kinézett magának.

A férfi oldani próbálta a hangulatot, csipkelődve kérdezte:

-Miért akar itt hagyni minket? Kicsi falu ez, de közel a város… már, ha nem bánja, hogy megkérdezem. –tette hozzá, látva, hogy a nő nagyot sóhajt. Nem tudta eldönteni, hogy betalált-e a kérdés, vagy csak még bizalmatlanabbá tette vele az új ügyfelet.

-A falu nagyon barátságos -kezdte a nő, a lakás pedig teljesen új. Mindössze hat hónappal ezelőtt költöztem be, első lakója vagyok. Itt van közel, csak néhány utcányira, azokban az új házakban, tudja, a játszótér mellett.

A férfi bólintott. Jó hely, gondolta, tudta, hogy hol van. A nő ismét elhallgatott, mert arra gondolt, hogy alig ismert meg itt valakit. Ritkán találkozott helyiekkel, a városba járt autóval, ha valami kellett.

Úgy kezdődött az egész, hogy megint tökrement egy kapcsolata. Beleadott mindent, annyira hitte, hogy ez most az, de aztán kiderült, hogy mégsem. Nem látta, hogy vége lesz, nem vette észre a jeleket, aztán csak kerülgette a megmaradt emlékeket a lakásban, ahol együtt éltek, mígnem egy nap úgy ébredt, hogy azt kérdezte magától:

-Mégis mi köt ide? Mi tart itt? Szabad vagy, oda költözhetsz, úgy élhetsz, ahol és ahogy csak akarsz!

Szabad? Vagy társtalan?

-Szerettem itt élni, kényelmes a lakás. –mondta aztán hangosan, kicsit tétovázott, hogy folytassa-e, de mivel a férfi érdeklődve nézett rá, valahogy jól esett mindent kimondani, elmesélni. Úgy, ahogyan történt. -Egy éjjel….-kissé akadozva kezdte, aztán egyre jobban magával ragadta a történet sodrása- valami egészen különös dolog esett meg.

Megszoktam már, hogy elalvás előtt iszom egy pohár bort és valamit olvasok. Talán ez alkalommal jobban belemerültem a könyvbe, és talán azt sem vettem észre, hogy többször öntöttem a hűs roséból, mint kellett volna. A lényeg, hogy valahogy bódult álomba merültem, abba a fajtába, amikor megszűnik a világ és felébredve nem is nagyon emlékszünk, mely pontján az életnek hagytuk el a valóságot. Hirtelen nagyon szomjasnak éreztem magam.

Kinyitottam a szemem. Fulladtam. Csatakos volt a homlokom, karjaim kereszt-alakban hevertek testem mellett. Melegem volt, nagyon melegem. A sötétben szememnek eltartott néhány hosszú, néma másodpercig, amig ki tudtam venni az alakot, ami felém tornyosult.

Először inkább csak éreztem. Mellkasom nehéznek, fémes-érzetűnek hatott, hátamat szinte elviselhetetlen erővel tolta az ágy a magasba, felfelé. A prés olyannyira feszített, hogy nyögni akartam, de nem ment, csak a torkom recsegett, a hangszálaim csikorogtak egymásnak.

A roppant állat szemeit alig-alig láttam a távolban. Magasan emelkedett felém, csak szürkés patájának képe kezdett lassan, nagyon lassan kirajzolódni a tudatomban, amely hitetlenkedve fogadta a szemeim által felé vetített képet.

-Lehetséges ez? Honnan került ide, hogyan juthatott be a szobámba?

Fejem kín volt elforgatni, hajamat, fejbőrömet sértette a talaj. Száraz, szikes talaj. Ahogy a koponyám fordult rajta, hallottam, hogy a hajszálaim egyenként sikoltanak a húzódó, nehéz, töredelmes, fájdalmas surlódásban.

-Hol vagyok? Ez nem is a szobám, nem az ágyam! Ez talaj, poros, hideg, karcos föld!

A távolban, hosszan csak a sötétség. Nem láttam semmit. Csak a sötétet, a semmmit. A fullasztó hőség mélyet sóhajtott, a talajhoz érve megrendült a hő-különbségtől és meghatottan párává bomolva szétterült mellettem.

-Uramisten! Hol vagyok?

Rémület, csak ezt tudtam beazonosítani. Apró, szúró lélegzet nyilallott tüdőmbe. A roppant állat súlya még inkább rám feszült. Hatalmas füleit türelmetlenül legyezte, ormányával arcom felé tapogatott.

-Vajon meg fog ölni? –kérdeztem magamtól rémülten -Vajon azért áll a mellkasomon, mert tévesen valami elejteni kívánt állattal kever össze? De hiszen az elefántok nem ragadozók! Vagy mégis? Mióta történnek ilyen dolgok, hogyan történhetnek ilyen megmagyarázhatatlan szürreális őrültségek? Biztosan álmodom, csak fel kell ébrednem, biztosan csak álmodom! Lélegezni, lélegezni!

Nem ment. Minden kilégzésnél egyre mélyebben nyomta patáját a bordáim közé, és nem volt erőm, hogy belégzéssel emeljek rajta. Szinte már a hasüregemben volt a lába, attól féltem, össze fog tiporni!

-Miért nem ájulok el? Létezik olyan, hogy végig kell néznem ahogy a testem szétlapul egy ragadozó elefánt súlya alatt? Végig kell néznem, ahogy a nyomás szétfeszíti a bordáimat, és azok szögként merednek ki átlyuggatott bőrömön keresztül, utat nyitva a rám nehezedő patának, hogy mélyebbre, beleim felé hatoljanak, szétpréseljék a veséimet és egészen a gerincemre nehezedve lapítsanak holttá?

Aztán végre megkönnyebbülten éreztem, hogy elájulok. Végre, végre elájulok!

A férfi kissé feszengve mozgolódott székén, de szólni nem mert, bár maga sem tudta, miért. A nő pedig teljesen belefeledkezve az eseményekbe, folytatta:

Ájult álmomban egy buszon ültem. Elviselhetetlen volt a motor zaja. Tele volt a fejem kérdésekkel, amikre senki, senki nem válaszolt. Olyan volt, mintha láttam volna már ezt valahol. Mintha egy film lett volna, csakhogy éreztem, a gyomrom jeges félelmében, amit ő. Az a kislány, aki szorongva ült egyedül, aki valahogy valamiért annyira ismerős volt.

Nem tudtam szólni hozzá. Csak láttam, amit ő, éreztem, amit ő. Miért nem érezhettem valaki mást? A lány félt, szorongott, szerettem volna valaki más érzéseibe bújni. Emberek beszélgetni próbáltak, de csak kiabálássá torzult a szavuk, én pedig alig hallottam a gondolataimat. A saját gondolataim -mert ő, a kislány én voltam! A szorongó, egyedül a buszon ülő kislány. Ez a kép az én életem volt!

-Haldoklom? De miért éppen ezt az élményt élem újra? Olyan nagyon félek, de mitől? Hová megyek? Mit keresek itt? Miért szorongok?

-Első nap volt egy nyári munkában. Munkába igyekeztél. Attól féltél, nem fogsz megfelelni. Jeges, gúzsba-szorító félelemmel rettegtél attól, hogy nem vagy elég jó. –mondta a szörny.

-Nem tudtam semmit, hogy mit kell csinálni, kit kell keresni, nem láttam be a helyzetet, féltem, hogy…

-Mitől?

-Hogy valamit rosszul csinálok. Hogy elrontom, hogy szégyenbe kerülök.

Miért ítélkezik felettem egy ragadozó elefánt? Miért kell neki beszámolnom, miért egy ilyen régi történetről? Féltem, igen, mert a helyzet annyira új volt, és nem tudtam felkészülni, nem tudtam irányítani semmit. Szerettem volna elfutni, elmenekülni, de kellett a munka, kellett a pénz. Jó volt, hogy nyolcadik utáni nyáron volt egy kis pénzem. Az első nem kínai farmerom vettem meg rajta.

Ettől mintha megenyhült volna. Mintha nem szorított volna annyira. Talán mosolygott is.

-Bár ez biztos csak a delírium,- nevetett a nő- az elefántok nem tudnak mosolyogni, nem igaz?

Sosem gondoltam, hogy egy nap így lesz vége, hogy egy elefánt tapos halálra. Egy szörnyű, dühös, ragadozó, ember-evő elefánt. Hát nem ironikus? Egy vigyorogó, az én nyomorult kínomon kajánul vigyorogó elefánt. Ha belegondolok, igaza volt. Mit ért ez a szánalmas, ezeréves emlék arról az első munkába tartó végeláthatatlan útról, amikor attól féltem, hogy nem fogok megfelelni.

Féltem attól is, hogy soha nem lesz senkim. Úgy tűnt, mindenkinek volt valakije, sietnem kellett, meg kellett alapoznom az életem. Lakásom legyen és férjem legyen, mert féltem, hogy lemaradok a boldogságról.

Megerőszakoltam a sorsomat. Hittem abban, hogy bármit megtehetek. Bármit, mert szabad vagyok. Még a sorssal szemben is, még önmagammal szemben is.

A roppant állat mintha nem röhögött volna többé. Figyelni kezdett.

-Talán hangosan beszélek? Nem hiszem, nincs erőm a tüdőmbe levegőt szívni. Talán csak ájult bódulatban képzelgek. Vicces, olyan nagyon vicces.

Akartam megfelelni a kapcsolatban, akartam jó lenni. Roppant elszántsággal kapaszkodtam és eltökéltem, hogy jól fogom csinálni. Egyre több láncot vettem magamra, pedig én csak elég jó akartam lenni, csak elég jó.

Leglább most vége volt. Rámosolyogtam. Fejemet visszafordítottam felé és egyenesen a szemébe mosolyogtam. Vége. Még sóhajtottam is, megkönnyebbülten, hogy vége! Végre megszabadulok az összes félelemtől. Végre szabad lehetek. Végre nincs tovább, nem kell küzdenem ellenük, nem kell megszakadni, nem kell görcsölni. Szabad lehetek, most igazán szabad. Az elefánt patája alatt, odaszögezve a talajhoz egy szürreális táj derengő hajnalában, egyedül, elszakítva, eltévedve, elfáradva végre először életemben szabadnak éreztem magam. Nincs több aggodalom, hisz vége. Nem kell megfelelnem. Vártam, hogy kipréselődik hamarosan az összes levegő a tüdőmből és hátrahagyom végre ezt a gúzsba-kötött életet az összes kínjával együtt.

Mit mondhattam volna mentségemre? Nem sikerült. Igyekeztem mindig mindent jól csinálni, de nem jöttem rá, hogy rossz dolgok akkor is történhetnek, ha nincs rá ok. Magamat hibáztattam, és a félelem hálóiba bonyolódva elfelejtettem szabadon lélegezni és boldog lenni, elfelejtettem önmagam lenni. Kiváncsi, felfedező, szeretni-való, szeretni tudó, odaadó emberi lény. Most pedig már késő volt.

Furcsa, értelmetlen, megkönnyebbült boldogságot éreztem. Mellkasomon a szörny szorításával, az utolsó lélegzet kapujában, ott, végre szabad voltam.

-Nem félek tőled. Nincs mit vesztenem.

Összekadt a két szempár. Az övé, az óriás, mély, vizes-szürke elefánt szem és az enyém. A kigördülni készülő könny megfagyott, odaszáradt a sarkában. Furcsa, de nem sírtam. Csak néztük egymást. Testem átjárható lett számára, egészen mélyen préselte patáját bordáim közé, de valahogy mégis rugalmasan állt ellen a hús a roppant nyomó-erőnek.

Aztán csak csönd, éreztem, ahogy szállok valami végeláthatatlan új világ felé és boldogan elfogadva az új nyitottságot eggyé lettem azzal, aki voltam, és aki lehettem volna. Emlék volt, egy régi történet, amely jelenként hatolt be tudatomba, elöntött a béke, és himbáló, lebegő, ringató méz andalította érzékeimet.

-Csak nézz, csak nézz!

Néztem. A tenger végtelen kékjét, lebegő varázsát, a keleten fényesen emelkedő nap vakító korongját. Csend volt, olyan csend, amiben csak a surrogás él, és minden más tisztelettel tartja vissza lélegzetét. Surrogott, hullámzott, lágy olajként csillogott alattam a tenger, karjaim alig érzékelhető, vibráló remegése tisztelettel adózott a víz hatalmának. Csípőm az égnek, végtagjaim nyújtva, a víztől csak egy imbolygó deszka választ el, különben egyek vagyunk. Adhó Mukha Svhavaszana, a fejjel lefelé néző kutya póz. Átjárható vagyok, mégis elkülönülök, szilárdan állok, mégis lazán vibrál egész testem, hogy a hullámok rengését követve megtartsam egyensúlyom.

-Köszönöm. –suttogtam, nehogy elvesszen a varázs. –Köszönöm, hogy visszaadtad ezt a képét is életemnek. A tökéletes boldogság pillanatát. Társaimmal méllyen bent a tengeren, együtt és mégis mindenki a saját deszkáján, eggyé olvadva tengerrel, sóval, levegővel, hullámmal és napfénnyel. Én és a testem, izmaim, inaim, csontjaim, beleim, tüdőm és szívem minden dobbanása, agyam minden apró neutronja egyek vagyunk, mégis különbözők, tiszták és ártatlanok, végtelen lehetőséggel és korlátaink tisztelet-teljes tudatában egyek és mégis különbözők. Ha vége, legyen ezzel a képpel vége, had simuljak belé örökre, had legyen az utolsó, amit te, a szörny sugallsz felém. Vagy talán oxigéntől elzárt agyam vetíti a világtól búcsúzó lelkemnek, azért hogy ne féljen?

-Azért, hogy ne féljen. –ismételte. Emberi hangon és nyelven, tisztán és érthetően.

-Hogyan?

-Nem féltél! Akkor, ott, kint a tengeren nem féltél. Nem is szeretsz úszni, és nem féltél! Nem is volt rajtad mentőmellény, és nem féltél!

Igaza volt. Elfelejtettem a félelmeimet, nem is gondoltam rá, nem is vettem észre. Szabadon, tisztán, bizalommal ringatóztam egy vékony deszkán egyre beljebb a tenger vizén, és talán mert annyira bíztam társaimban és magamban és oly átjárható és szilárd, rugalmas és elkülönült volt az én bennem, nem féltem.

-Ez lenne a titka?

-Pontosan.

-De ez valahogy annyira bonyolult. –Igyekeztem megtartani bennem a tudást, a kulcs-szavakat, igyekeztem nem elveszíteni a megtalált titkot.

-Ne kezdj el újra aggódni, már megtanultad a leckét. –mondta, és leemelte mellkasomról patáját. A hirtelen beáramló oxigéntől tüdőm őrült extázisban tágult, és oly könnyűnek éreztem magam, hogy az hittem, repülni fogok.

-A falak, amiket építettél, nem tettek szabaddá. A magány nem szabadság, a társtalanság nem jelenti azt, hogy bármit megtehetsz. A félelmeid, a megfelelési kényszered, a sorsoddal szembe-szegülő akarásod szintén csak boldogtalanná tettek, gúzsba kötöttek, és nem voltál más, mint törékeny, rettegő kis állat. Akkor voltál igazán szabad, amikor megfeledkeztél minderről és eggyé váltál sorsoddal, társaiddal és a hullámokra bízva magad találtad meg az egyensúlyt, így léptél túl határaidon, így vittél véghez valami igazán bonyolult mutatványt.

Azzal egész egyszerűen hátat fordított nekem, elment. Lassan döngtek nehéz léptei, alakja sokáig ugyanolyan óriás volt szememben, mintha egész közel lenne még. Aztán eltűnt. Az ég alja egyre vöröslött, majd sárgába, derengő kékbe váltott, áttörte az éj sötétjét és fény árasztotta el a szobát.

Az ágyamban ültem. Rémülten tapogattam bordáimat, éreztem, hogy egyben vagyok, nem tört csontom, minden testrészem épp volt.

-Különös történet.

-Tudom.

-És… ha jól értem, ezért akarja eladni most az ingatlant? –a mosolyából, a hangjából, és a szeméből olvasva rájöttem, egy szót sem hisz az egészből. Még inkább: totál őrültnek tart.

-Igen, ezért. Szeretnék visszaköltözni a városba. Szeretnék társakat az életembe, mert csak akkor lehetek igazán szabad, ha félelmek nélkül vagyok képes az egész részévé válni.

A férfi bólintott, mintha értené, pedig nem értette, sőt egyenesen azt gondolta, hogy már megint egy őrült tyúkot sodort az irodába a szél.

Nem is számít! –gondolta,- ha el akarja adni a lakását, hát tegye, szíve joga. Végtére is, szabad országban élünk!

Nada, spanyolul azt jelenti: semmi

 

Az én térképemen Szaúd-Arábia egyáltalán nem szerepelt. Persze, tudtam, hogy van a világon ilyen nevű ország, de őszintén azon sem töprengtem el, hogy ez része-e az Egyesült Arab Emirátusoknak, vagy nem. Nem gondolkodtam azon, milyen lehet ott élni, elvétve jutott el hozzám híradás a világnak abból a részéből. Az olaj, leginkább ekörül forog a világ figyelme, biztosan tanultunk is erről az iskolában, de az már annyira rég volt! A politikai-gazdasági híradásokat pedig igyekszem tudatosan kerülni saját belső békém érdekében.

Számomra az Arab-félsziget, illetve a világnak errefelé része összemosódó maszlag volt csupán. Talán sosem olvastam volna róla a wikipédián, ha egy reggel nem ül éppen itt, a hotel éttermében egy sugárzó szépségű szaúdi Istennő.

-Az ország hetven évvel ezelőtt még egészen más volt, mint most. –kezdi mesélni. Farmerben van, egyszerű polóban, haja összegobozva hátrakötve, sminket egyáltalán nem visel. Tiszta a tekintete, sugárzó a mosolya, halk a szava. Lágy, puha, kedves és okos. A szeméből határozott, tudatos intelligencia sugárzik. Megszokhatta már, hogy kédezik a véleményét, vagy hogy be kell mutassa az országát. –Tudod, a negyvenes években fedezték fel az olajat, a hatvanas években pedig elkezdték nagy mennyiségben kitermelni. Ez mérhetetlen gazdagságot hozott, és teljesen átalakult az élet, már ami a mindennapokat illeti.

Városok nőttek ki a semmiből, szó szerint a semmiből; az addig nomád életmódhoz szokott emberek letelepedtek és soha nem látott gazdagság köszöntött az emberekre. Ezért működhet még mindig az ország így, ahogy van. A gazdagság miatt, ami az olaj révén erős politikai befolyást is hoz magával.

-Te most egyedül utazol? –kérdezem, és bevallom, arra számítok,  hogy azt feleli majd, hogy a férje vagy apja, vagy vőlegénye épp csak egy percre hagyta felügyelet nélkül.

-Igen, én nagyon szerencsés vagyok. Az apám modern, haladó szemléletű. Teljes mértékben mellettem áll.

-Az állam, a király, vagy nem is tudom kicsoda… –habozok.

-A király…-segít ki.

-A király, köszönöm. A király és apparátusa, ezek szerint ők nem akadályozhatnak meg az utazásban, ha az apád elenged?

-A muszlim vallási hagyománya szerint a nő védtlen, gyámoltalan teremtés, ezért állandóan óvni kell. Nő egyedül nem dönthet semmiről és nincs olyan, nem létezhet olyan, hogy nő önmagában, mindenképp kell legyen mellette egy gondviselő, aki rendelkezik a sorsáról. Ez az apa, majd később a férj. Az apa döntését a király sem bírálhatja felül –ebben a tekintetben.

-Te most miért utazol?

-Egy konferenciára jöttem. Az Egyesült Nemzetek konferenciájára, amelyen a világ fiatalságának helyzete volt a téma, ezen beszéltem. –kicsit elpirul. -Igazán most először szólaltam fel ilyen nemzetközi fórumon.

-Mi volt a konferencia célja?

-Olyan általános, a világ minden országára érvényes javaslatokat igyekeztünk megfogalmazni, amelyek a fiatalok helyzetét stabilizálhatják, valamilyen élhető jövőképpel kecsegtetnek. Csakhát… ez nem egyszerű.

-Amennyiben?

-Nézd, mi a nők alapvető jogaiért harcolunk. Mármint tényleg alapvető jogokért, mint hogy például vezethessünk autót.

-Nem vezethettek autót?

-Nem, ezt törvény tiltja. Nekünk ilyenekkel kell küzdenünk és ebben teljesen különbözünk az amerikai fiataloktól, akik pedig a melegek jogainak még szélesebb körű elismertetéséért harcolnak, de akár az afrikaiktól is, akik pedig azért küzdenek, hogy a fiataloknak –gyerekeknek, bárkinek- étel és tiszta víz legyen a magától értetődő jussa.

-Hát ebből is adódik a kérdés: te, mint fiatal nő, hogyan látod a ’nyugati világ’ fiatal nőinek problémáit? Megmosolyogni való hívságok ezek, vagy számodra is van lét-jogosultságuk?

-Szaúd-Arábia ebből a szempontból borzasztóan ellentmondásos hely. Az internet és a televizió hozzánk is elhozza a világ történéseit. Vannak amerikai filmek szappanoperák, igaz… –nevet- kivágnak belőlük részeket. Most láttam a repülőn egy filmet, amit otthon is láttam már tévében, de az egészen más volt…

-Gondolom az intim jeleneteket vágják ki. A moziban is?

-Hát igen. Nálunk ennyi meztelen test elképzelhetetlen lenne. Mozik nincsenek… A lényeg, hogy mi is látjuk, hogyan éltek, vagy legalábbis elképzelésünk van arról, milyen lehet egy nyugati nő élete. –eltöpreng- Azt hiszem, megértem hogy számotokra a párválasztás mitől ennyire komplikált, és miért küzdötök ennyit azzal, hogy néztek ki. Nekünk nincs választásunk, érted? Viselnünk kell a fejkendőt, amint kilépünk a házból, hogy idegen férfi ne láthasson hajadon-fővel. Mi állandóan el vagyunk takarva, így a külsőnk problémái nincsenek szem előtt. Nemigen gondolkodunk azon, hogy vajon tetszenénk-e, mert ez nem számít, érted? A tetszés, vagy nem tetszés legfeljebb a szemek összevillanása, a másik ember energiája, ez lehet a vonzó, és ezt a vonzalmat természetesen mi is megéljük, csak legfeljebb nem ítélünk annyira a külsőségek alapján, mint hogy például ki mennyire sovány, vagy kövér, izmos, vagy nyeszlett. –aranyosan kuncug, számára ez –látom- olyan butaságnak tűnik.

-Neked van párod… pasid…? –azt sem tudom, mi a jó szó.

-Vőlegényem. –segít ki. –Jelenleg nincs. –meglepődöm.

-Hogyhogy ’jelenleg’?

-Bahreinben jártam egyetemre, orvosnak készülök. Bahrein sokkal haladóbb, nyitottabb ország. Ott például fejkendő nélkül járhattam koedukált egyetemre. Ott volt egy vőlegényem, majdnem egy éven át.

-Ez… –habozok, hogy kérdezhetek-e ilyet- intim kapcsolatot is jelent?

-Természetesen nem. –mondja mosolyogva. –Nézd, mi ugyanazokkal az ösztönökkel születünk, mint ti, ebben nincs különbség. Sajnos az elrettentés, a megtorlás, az elnyomás alapvetően félelmet nevel belénk már kislány korunktól, de ez nem jelenti azt, hogy nincsenek az országban titkos viszonyok. Sajnos azt is jelenti, hogy a gondviselő, az apa, vagy akár idősebb fiú testvér kihasználja a háztartásában élő fiatal lányokat, akik bajba kerülnek emiatt. De ez nem az ő választásuk, nem tehetnek ellene.

-Úgy érted, hogy…

-Úgy értem, hogy előfordul, hogy apák molesztálják lányaikat, akik aztán teherbe esnek és mindenféle titkos beavatkozásokon kell végigszenvedniük magukat a terhesség megszakítására. Úgy értem, hogy háztartási alkalmazottakat is molesztálnak, akik sajnos még nagyobb bajban vannak, ha teherbe esnek, mert egész egyszerűen az utcára kerülhetnek, útlevél nélkül –mert azt a gondviselőjük  magánál tartja- és nem tudnak visszajutni saját országukba, például ide, Indonéziába. Sajnos ilyenek még mindig történnek, és sajnos nagyon nehéz bármilyen változást kierőszakolni belülről, úgy, hogy én magam is alávetett vagyok ennek a rendszernek.

De amit mondani akartam…. –gondolkozik, hogy hol hagyta el a fonalat- az, hogy nem volt intim kapcsolatom a vőlegényemmel, a saját választásom is, érted? Ezek nem csak vallási törvények, amiket a vallás-rendőrség betartat…

-A micsoda? –nem is tudtam, hogy létezik ez a szó-összetétel. Döbbenet, hogy az emberi faj minden abnormális megnyilvánulásokra képes. Ez olyan, mint a Stazi, ellenőrizni akarják még a lelket is, nem csak a gondolatokat.

-Vallás-rendőrség. Azok a férfiak, akik azt ellenőrzik, hogy betartod-e a vallási szabályokat.

-Mondanál még példát, milyen szabályok ezek?

-Hát a legalapvetőbb, hogy nő és férfi nem tartózkodhat kettesben, ha nem házastársak, testvérek vagy rokonok.

-Mármint hol?

-Akárhol. –döbbenten nevet, hogy én nem értem, mert neki ezek annyira természetesen beivódott, beégett szabályok –mondok egy példát: én medikus hallgató vagyok, kórházba járok képzésre, ugye? Nomost például nem ülhetek össze egy fiú diáktársammal kettesben tanulni. Kell legyen velünk valaki, aki felügyeli az én biztonságomat.

-Mert milyen veszély fenyeget? –értetlenkedem.

-Nézd, a Korán, a szent könyv, amely minden szabályt lefektet, nem valami gonosz, nő-gyűlölő, soviniszta írás. Nem azért kezelnek minket így a férfiak, hanem féltésből, aggodalomból. A nő gyenge és ezért ha nem vigyáznak rá, mindenféle borzalom érheti. Ezért kell vigyázni rá, óvni. Mindig mindenkor, mindenkitől. Érted?

Igen, azt hiszem. Az a bizonyos pokolba vezető út, amely jó szándékkal van kikövezve. Az jut eszembe, hogy mindenre van okunk, csak rosszul értelmezzük, saját gyengeségünk folytán valahogy tévesen rosszba hajlítjuk az alapvetően jót. Ennyire esendő az emberi természet?

-Te mivel lennél elégedett, ha mi történne most hirtelen Szaúd-Arábiában? Mi lenne az ideális, optimális?

Habozás nélkül felel:

-Ha lennének törvények, amelyek védik a nőket. Pontosan azért, mert a férfi, ha legjobb szándékú is, nem minden esetben objektiv. Le kellene fektetni olyan törvényeket, amelyek védenek minket például attól, ha elveszti a türelmét, önuralmát a gondviselő. Túl nagy a felelősség rajtuk, ettől túl nagy a hatalom a kezükben.

-Mi a helyzet például a halálra-kövezéssel? Létezik még ilyesmi?

-Én egynek sem voltam szemtanúja. –feleli.

-Hogyhogy szemtanúja?

-Ha ilyen történne az én környezetemben, a városban például, ahol élek, el kéne mennem és végig kéne néznem. Ezt is törvény írja elő. Azért, hogy tudjam, hogy mi vár arra, aki megszegi a vallási törvényeket. Szóval, amint mondtam, én nem voltam szemtanúja egynek sem, de a törvény még mindig legitimnek tartja ezt a bűntetési módot a házasság-törés esetére.

-Látsz erre bármi esélyt arra, hogy sikerült változást kieszközölnötök?

-Belülről ez nagyon nehéz. Látod, az én apám és három fivérem mind nagyon nyitottak, haladó szelleműek, külföldön jártak egyetemekre. Mégis, teljesen máshogy látják az én harcomat, amit nőként vívok, hiszen ők férfiak. Nekik minden joguk adott, kényelmes életben élnek és nem értik, miért kellene ezen változtatni. Egy ismerős családban nem rég tartóztattak le egy nőt, mert autójával elment a gyerekeiért, mert vezetett. A bátyjáim értik, hogy ez sületlenség, de mégis azon a véleményen vannak, hogy a nőnek várnia kellett volna, míg egy férfi hazaér, hogy ő vezessen, mert akármi történhetett volna.

-Mi a helyzet a kendővel? Viselnéd, ha nem lenne kötelező?

-Azt hiszem igen. Te nem örülnél, ha nem kellene mindig azt bizonyítanod az öltözékeddel, hogy mennyire szép és fiatal vagy? –kérdez vissza.

-Azt hiszem, ez is sokunknál választás kérdése. Én szeretem a rövid szoknyákat és magas cipőket, de én dönthetek, anyagi helyezetemhez mérten, hogy mit viselek. Bár, értem, hogy mire gondolsz. Néha jó lenne elbújni, nem csak a férfi szemek, de mindenki elől. Néha jó lenne, látod, mi ezzel küzdünk, ha nem a dekoltázsomat bámulnák, hanem észrevennék a lelkemet, vagy teszem azt az agyamat is.

-Azt hiszem azzal, hogy megmutatjuk a világnak, hogy mi szaúdi nők is létezünk, és színesek vagyunk és sokfélék, talán ezzel már teszek valamit, tudod? Ezért vállalkoztam erre az útra.

-Otthon tudják? Van valami visszahangja az utazásodnak, sajtóban, bárhol?

-Oh, nem, nem, és jobb is így. Nagyon megnehezítené az életemet, ha például a kórházban erről tudomást szereznének.

-Akkor mégis mi a cél? Hogyan fogod elérni, hogy bármi változzon?

-Nem tudom. –álmodozó nagy szemekkel mereng- De mi mást tehetnék? Ez a sorsom! Allah nekem adta ezt a feladatot. Hogy nőként beszéljek és próbáljam legalább a figyelmet felhívni a mi életünkre. Majd mindig megmutatja a következő lépést, én pedig követem. Ezzel semmivel sem vagyok különlegesebb, mint bármelyik bátor, nyugati vagy nem-nyugati nőtársam, nem?

Hát ennyi az élet. A nyugati világban is, és a keletiben is. Elfogadni a hívást. Ha Allah, Isten, Krisna vagy Buddha, vagy csak belső iránytűnk küld valamerre, elfogadni és menni utána. Nem az eredmény a fontos, mert nem tudhatjuk, egyik út hogyan vezet el a másikhoz. Az út a fontos, hogy kövessük, amíg tehetjük. Legjobb tudásunk szerint.

Nada, a szaúdi Istennő ma erre emlékeztetett újra. Ahogy elnézem itt a balinéz paradicsomban, ahogy nyakig felöltözve ül a medence mellett és olvas, vagy jógára jön, vagy saját kezűleg mossa minden este az aznap viselt ruháit, de leginkább mégis a teraszon ül és olvas, olvas, olvas, olyan könyveket, amelyeket nem vihente be szülőhazájába, arra gondolok, hogy a spanyolok bizony nagyot tévednek. Mert bár ennek a huszonöt éves orvos-hallgatónak abból a keleti világból Nada a neve, ő aztán mégis minden, és egészen biztosan nem semmi.

 

Te mit gondolsz? Kérlek, mondd el a véleményedet!

Ha tetszett, like és megosztás, hisz tudod.

Hamarosan jelentkezem újra , Ellácska szemével nem csak hasonlóan gondolkodóknak!

namaste

 

Fenntartatható fejlődés

 

Amióta világ a világ, mindig voltunk és leszünk is olyanok, akik valami megmagyarázhatatlan elvágyódással a szívünkben születünk. Talán van is okunk rá, de az is lehet, hogy egyáltalán nincs semmi, mert kényelmesen élhetnénk, csendesen és nyugodtan. Talán vágyunk is erre, de mégis, valami hajt, talán a belső kényszer, talán a történelem.

Ma már nem fontos, emlékszünk-e azoknak a híres utazóknak a nevére, akik először indultak neki és találtak valamit, valami újat, hiszen ott az internet. Csak meggoogle-jük és ott a lista, a nevek és tények, hogy ki mit és még az is, hogy mikor. De én azt kérdezném, hogy miért?

Persze, a pénz, az új kincsek, fűszerek, ásványok, mit tudom én, de tényleg? Mármint tényleg az anyagi haszon az, ami rávesz egy emberi lelket arra, hogy járt utat a járatlanért, igenis lecseréljen? Hogy nekiinduljon, és bár el sem tudjta képzelni, mi vár reá, valahogy azt reméli, hogy egy olyan lehetőség, ahol jobb lehet az újrakezdés, valami válasz, ami nem látszik, ami elhomályosul saját világában, talán csak azért, mert nem megfelelő szemszögből nézi.

Az emberi lélek –úgy hiszem- otthonra vágyik. Valamire, amit saját vackának nevezhet, hiszen még az állatok is kötődnek saját szaguk foglalta területeikhez. De akkor miért kívánjuk annyira az újat, az ismeretlen ízét, és miért nem térünk vissza, ha már belekóstoltunk?

Eredj, ha hittelen

hiszed: a hontalanság odakünn

nem keserűbb, mint idebenn.

Eredj, ha azt hiszed,

hogy odakünn a világban nem ácsol

a lelkedből, ez érző, élő fából

az emlékezés új kereszteket.

(Reményik Sándor)

A megszokott világ annyira szűkké válik egy idő után. Bele kellene tudnunk illeszkedni, de mi van akkor, ha valahogy másra vágyunk, valahogy érezzük, hogy nem lehet ennyi. Hontalanság idebenn? Nem lehet, hogy előre legyártott sablonokba paszírozzuk bele, amik vagyunk, mert mégiscsak mások vagyunk. Mások, méghozzá mindannyian, mások, nem sablonok, hanem egyediek. (A vers egyébként nem erről szól, hanem valódi hontalanságról, ők azok, akikre utaltam, akiket a történelem űz. Viszont én azt kérdem, mi a helyzet velünk, akik valahogy történelem nélkül is hontalanok vagyunk, idebenn?)

Elindulunk. Először talán nyugat felé, hogy gazdasági biztonságot keressünk. Vagy keletnek, ha a lélek ösztöne húz? Wass Albert Eliza című könyvében teszi fel a kérdést, mi van, ha nincs már nyugatabbra? Ha elfogy a föld? Az üres, meghódítatlan, vad, eredeti föld, ahol kialakíthatnám saját szabályaimat. Akkor hát elkezdünk alkalmazodni. Én tehozzád, aki jöttem, és te is hozzám, aki fogadtál.

Vajon valóban?

Úgy értem: elindulunk valahová, ahol mást találunk, mint ami otthon volt, és aztán szépen elkezdjük a saját ’kultúránkat’ beleintegrálni abba a paradicsomba, amibe elindulván megtalálni véltünk valamit, ami hiányzott. Akkor miért nem maradtunk otthon? Már ha nem akarunk belesimulni abba, amit találtunk? Kíváncsi lennék a benszülött indiánok vágytak-e megismerni Kolumbusz véres agresszióját és az ’óvilág’ kultúráját… Vajon jobb lett nekik ettől? Nem, ne értsetek félre, nem álszent naivsággal áltatom magam, hogy mindenki maradjon otthon, mert hiszen a biológiai diverzitás az élet alapja és mellesleg szerintem csodája is, ehhez pedig alapvető, hogy keveredjenek gének, szokások, kultúrák, de vajon… létezik olyan, hogy ’fenntartható fejlődés’?

Bali, az érintetlen paradicsom. Leglábbis az volt, ezért indultak el ide messzi földről érzékeny lelkek, akik megtalálni véltek itt valamit, ami annyira hiányzott. Teret, időt, csodát és békét, és hiszem adtak, sokat adtak a kultúrának akiket megihletett ez a vidék és festeni kezdtek vagy pusztán nap, mint nap meditálni a békéért. Tudom, hogy minden hatásnak van ’mellék’-hatása is, és pont ezért féltem szívemmel ezt a Paradicsomot. Vajon meddig marad az, ami talán még most is, talán még sokáig ez maradhat, addig, amig…

Telis-tele építik szállodákkal a megmaradt telkeket. Azért, hogy áramoljon ide a tőke, a pénz, a gazdagság, amit a világ minden tájáról érkezők hozunk. De nem csak hozunk, cserébe viszünk is: antik balinéz szobrokat, például. Csak mert tetszik, mert van rá pénzünk, hazavisszük, valahová a nyugati világba, hogy elvigyük vele innen… mit is? A békét? A lélek nyugalmát? A hit tisztaságát? Tényleg?

A balinéz ember pedig dolgozik, nem érti, ha kérdem, hogy miért nincs vasárnapja, vagy szombatja, hiszen van neki, azt mondja, és akkor is dolgozik. Másként mi értelme a létnek? Ha nem dolgozik? Megadja az Isteneknek, ami az övék, áldoz számukra, de tétlenséggel nem tölti az időt, a turista pedig költi a pénzét. Hová megy a pénz? Kihez? Nem az itt lakókhoz, mert ők nagyjából 100, nagyon szorgalmasak akár 200 eurot is megkeresnek havonta. Ők nem élvezik mindazt, amit mi megtalálni vélünk itt: a masszázst, az éttermeket, az ayurvédikus gyógyítást. Persze, nekik nem is kell ezért terapeutához járniuk, mert ők élik, a mindennapjaikban élik azt a csodát, amiért mi huszonórákat utazunk. De mégis…

Nem igazságtalan ez? Mitől van jogunk nekünk kihasználni ezeknek az embereknek a tudását, genetikusan magukba szívott gyógyító erejét, amikor nekik maguknak nem jut rá pénzük, de idejük se, hiszen az év minden napján dolgoznak. Láttam egy várandós kismamát, a hetedik hónapban, felszolgál egy felkapott, divatos étteremben. Éjjelig dolgozik, a vendégek füstöt fújnak rá, nekem pedig fáj a szívem. Neki nem. Számára ez természetes. Csak elodázó mosollyal fogadja a kérdést: -Nem fáradsz el? –ahogy megérintem a karját, és azt mondja, hogy ez a munkája, ez az élete, ez az, amit csinál, nem érti, miért ne kéne dolgozzon. Majd kap három hónap szabadságot, amikor megszületik a gyermek.

Valahogy számomra ez igazságtalan. Hol van a fejlődés? Hol van a visszajuttatás? Meddig vesszük el, amit adhatnak érintetlen paradicsomok, meddig használjuk a szépséget saját boldogságunkra anélkül, hogy valóban adnánk is valamit cserébe?

Pénzt? Jobban élnek tőlünk a balinézek? Talán igen, talán több a lehetőség, de valahogy mégis olyan álszentség ez! Ők nem akarnak többet, nekik nem járna az, hogy utazni tudjanak?

Persze, ki akarna kiesni a Paradicsomból? Ki szeretne innen elmenni bárhová és minek? Mit adhatnak a civilizáltabb világok, ami többé tehetné a belső és külső világ harmóniájának csodáját? Kinek kell a műanyag-civilizáció tudásfájának rothadó gyümölcse? Egy olyan világé, mely csak beszél és konferenciázgat, de a legalapvetőbb, legegyszerűbb lépéseket sem teszi meg azért, hogy bele ne fulladjon saját mocskába. Testi-lelki fertőjébe.

Fenntartható fejlődés?

Mellébeszélés, kifogások, bla-bla-bla.

 

 

Te mit gondolsz? Kérlek, mondd el a véleményedet!

Ha tetszett, like és megosztás, hisz tudod.

Hamarosan jelentkezem újra ,

Ellácska szemével nem csak hasonlóan gondolkodóknak!

namaste

A lehetetlen nem létezik

 

Igen, tudom, ez a Nike (ugye?) szlogenje, de most nem sport-eszközökről, vagy sport ruházatról fogok írni.

Hanem valóban, hogy nincs olyan, hogy lehetetlen.

Az ütött szöget a fejembe, és már jó egy hete ezen rágódom, hányszor bizonyította már be az élet, a történelem, és az összes buta sorozat is, hogy olyan dolog, hogy lehetetlen, nincs.

Valóban, nem létezik.

A berlini falat 1961 augusztus 13-án kezdték el építeni. Vajon mit gondoltak azok, akik látták? Az élet akkoriban már igen sok agyrémet hozott, olyan dolgokat, amikről soha senki nem hitte, hogy megtörténhetnek, szóval gondolom talán nem kellett volna az átlag polgárnak meglepődnie. Valóban, úgy képzelem, nem lepődött meg. Mert nem hitte, hogy fal készül az első felhúzott szögesdrótok láttán.

Elképesztő, nem? Látunk valamit, és nem hisszük el. Azért, mert még soha olyat nem láttuk azelőtt, és valahogy így van ezzel az emberi agy, amit sosem tapasztaltunk, sosem láttun, hallottunk, vagy ízleltünk, azt valahogy nem is feltételezzük, ugye? Nyilván nem csak személyes élményekre gondolok, mert a kollektív tudás ugyancsak része tapaszalatainknak, de egy ilyen dolgot, hogy egy várost, egy lüktető, élő egészet fallal szeljenek ketté, ezt biztosan nem nagyon hitték addig az ott élők sem. Talán azt is gondolhatták, hogy a korábbi események már önmagukban kimerítik az egy emberi egység –mint mondjuk város- ellen elkövethető agyrém mennyiségét. Tekintve, hogy politikai alapon válaszottak el családot rokontól, munkást irodától, gyereket ovitól, szóval, hogy ez már elégendő agyrém volt így magában is, hogy mindezt egy fallal megpecsételve tovább fűzzék az őrület szálát…

Vajon mikor hitték el végül, hogy tényleg ott a fal?

Talán, amikor emberek haltak meg, akik át akartak jutni egyik oldalról a másikra.

De vajon lehet-e nyilvánvaló agyrémségeket elkövetni? Ha mindent mi, Istentől való lények, ha mindent mi magunkak teremtünk, akkor ki teremti a nyiltan borzalmas őrültségeket? Mert hiszen mindenki maga teremti az életét, ugye? Vagy lehet, hogy a gonosz, rossz teremtő erők valóban százszor erősebbek, mint a jók? Mint a jedi lovagok között, hogy a ’sötét birodalom’ oly erős, hogy óvatlan jó szándékú teretmtő nem mehet a közelébe, mert beszippantja, mint valami mocsár vagy ’átállítja’ az ő teremtő erőit is a rosszak szolgálatába?

Azt szeretném csak így –hangosan gondolkodva- megérteni, hogyan működnek azok az erők, amiket mostanság már kezdünk újra nem csak felfedezni, de elfogadni is, természetesként kezelni. Például saját teremtő erőnket. Vagyis mi történt a huszadik század elején –vagy mondjam inkább a teljes történelmet?- mi történik ’nagyban’ a kollektiv tudati szinten, hogy ennyi borzalmat teremtünk?

Azért éppen a Fal jutott eszembe, mert november 9-én volt az évfordulója annak, hogy végre lebontották. Felnőtt egy teljes generáció, azok, akik mondjuk éppen 61-ben születtek, akiknek teljesen természetes volt a Fal, életük első napjától kezdve, mindig így fogadták el a világot, része volt kollektív tudatalattijuknak és ők már nem gyerekek voltak, hanem felnőtt, kiforrott személyiségek, amikor végre valahogy az egyre erősődő nyomás –vagyis az egyre nagyobb teremtő erő, ami összegyűlt többiekben?- végre elérkezett ahhoz a ponthoz, hogy helyrehozza, kiigazítsa a korábbi teremtő erő rettenetes tévedését. És huss, a világ képe egy szempillantás alatt megváltozott, teljesen, hiszen volt és nincs! Én is már csak arra az estére emlékszem, amikor a rádió mellett ülve a hideg konyhában gyerekként szinte értetlenül hallgattam, hogy lebontották a Falat. Azért, mert én is már abba a világba születtem, ahol mindig is volt Fal, csak később értettem meg, hogy az, amit a világban már úgy találunk, készen, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy annak a bizonyos dolognak tényleg helye van a világban.

Vannak ezek az óriási változások, amiktől minden korábbi elképzelésünk alapjában reng meg, és másnaptól olyan másként látunk mindnent, mintha akkor születtünk volna, szinte nehézkes épp ésszel visszajutni az időfonalon és megérteni saját korábbi motivációinkat, saját korábbi világunk elemeit. Nem csak a történelemre gondolok, hanem saját életünkben is dőlnek le olyan falak, amik eltakarnak valamit, amelyek talán öröktől fogva eltakarnak valamit, amit ha látnánk, és amikor meglátunk, valahogy minden egyszerre teljesen más lesz.

A mások élete című film –egyik óriási kedvencem- a Stazi egy besúgójáról, vagyis pontosabban ügynökéről szól, aki magas beosztásban él az akkori NDK-ban, megfigyel és kihallgat, úgymond ’elismert’ és legfőképpen megbízható elvtárs. Amikor egy írót kell megfigyeljen azonban, aki színésznő szeretőjével él, valami megváltozik benne. Azt hiszem, ez az erő, ez bont falakat. A férfi megtapasztalja –igaz csak valaki más életében- a szeretetet. Elcsépelten hangzik, pedig igaz. Megtapasztalja, meglátja, hogy milyen szeretni, bízni, törődni egymással. Lelkesedni, hinni, és nem ridegen elmenni a tragédiák mellett. Benne már ekkor leomlik a fal. Helyette beárad életébe a napfény, ami mindent megváltoztat. A magas beosztású NDK káder az új világban csak szórólap terjesztő, de a csoda már beoltotta. Gyönyörű film, és annyi reményt ad.

Hogy valahogy mégiscsak ez az egyetlen út. A falakat lebontó emberi szó. Nekem az a legnehezebb, azzal szembesülni, hogy néha nem előttünk történik a csoda. Mégis hiszem, hogy ha jók vagyunk és hittel adunk át emberi értékeket –odafigyelést, önzetlenséget, kedvességet- akkor a leghidegebb jégcsap is megolvad és változnak az emberek körülöttünk, még akkor is, ha borzasztóan lassan és talán alig-alig látunk belőle valamit. De ha később, évek elteltével visszanézünk rá, már teljesen más a kép. Ha el is kell mennünk emberek mellett, ha el is kell engednünk, talán mégis –egyészen biztosan- bontottunk a falukból, talán csak pont azt az egyetlen egy téglát, aminek hiányától a következő enyhe szél porrá zúzva töri óriás halomba az egész beárnyékoló építményt és egyszercsak, szempillantásra megváltozik a világ. Mindannyian ilyenek vagyunk mindenki életében.

Az energia körforgás, a falak bomlanak, a világ változik.

A lehetetlen nem létezik.

 

Te mit gondolsz? Kérlek, mondd el a véleményedet!

Ha tetszett, like és megosztás, hisz tudod.

Hamarosan jelentkezem újra , Ellácska szemével nem csak hasonlóan gondolkodóknak!

namaste

 

Adj energiát!

 

Ketten álltak az ablaknál a sötét szobában. Kint már lenyugodott a nap, de nem is számított. Nem látták színét se, felhők borították az égboltot kora reggel óta. Szürke, súlyos, egészen földig érő felhők, melyek becsüccsentek a házak közé, egészen a lépcsőkig osontak és párás, nehéz levegővel fojtogatták az ott lakókat. Szakadt az eső. Összefüggő, tompa, soha nem szűnő eső. De az is lehet, hogy nem is szakadt, talán csak a felhő testében voltak és a nyúlós-nyákos hideg borzongást hitték esőnek, ami onnan áradt. A betonozás feldudorodó hibáin keresztül sárfoszlányok kandikáltak elő, a rajtuk koppanó vízcseppek csak tocsogósabbá, barátságtalanabbá tették a kis udvart.

Ők ketten csak álltak az ablak mögött a félhomályba bódult szobában és tág pupillával bámultak a nagy ablak mögötti halovány derengésbe. Ha valaki kívülről figyelte őket, -talán az angyalok- érezhette, hogy milyen gyenge, milyen halovány, milyen reszkető a nő energiája. Szorongó szívvel és semmibe néző tekintettel szinte kapaszkodóan keresztezte karjait mellkasa előtt, felhúzott vállakkal, behúzott nyakkal, dideregve állt a férfi mellett.

Talán csak fázott, hisz hideg volt, november elseje. Talán csak szomorú volt, az időjárás miatt, a halottak napja miatt, az elmúlás érzete miatt. De az is lehet, hogy félt. Attól, aki mellette állt.

Azt hihetnétek, hogy az ő hibája, hogy vele maradt, pedig az agresszió, a megsemmisítő durvaság úgy lopódzott be az életébe, ahogyan az a kinti, szürke, mindenre tespedő felhő. Észrevétlenül, lassan, fokozatosan, amíg már nem volt más semmi körötte csak a szürke, durva, fagyos, rideg elhanyagoltság, és benne, az életbe vetett hittel, a jóság erejébe kapaszkodó haloványan pislákoló erő.

Az agresszió nem akkor kezdődik, amikor nyilvánvalóan látható, és –azt hiszem- az agressziv ember nem gonosz. Csak fél, pokolian fél attól, hogy kiűzetett a Paradicsomból és mivel túlüvölti belső iránytűje halk szavát, nem lesz, aki átviszi hátán a biztonságot jelentő túlsó partra.

Létem ha végleg lemerült
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezõvé a szikla-
csípõket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verõereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra?

(Nagy László) -Csak mert olyan szép.-

Mind csak arra vágyunk, hogy szeressenek. Egytől egyig. Hogy elfogadjanak, hogy valakinek a legfontosabbak legyünk. Néha talán azt hisszük, a másiknak tudnia kell, magától, önnön kútfőből és nem kell kimondani. Ezért aztán nem is mondjuk.

Mondunk helyette mást, romboló-gúnyos, fájdalmas megjegyzéseket.

„Kitaposom a beledet!”

Hallottátok már ezt? Leginkább anyák mondják gyermekeiknek. Gondoltatok már erre? Gondoltatok már bele a képbe, hogy ez mit jelent? Vajon mi oka lehet egy anyának ezt mondani? Féltés, aggodalom? De akkor miért azzal fenyegeti, hogy… az életet kinyomja belőle? Talán mert ő adta, úgy hiszi joga is van elvenni? Nyílván tudom, hogy erre bármely anya azt mondaná, hogy nem úgy gondolta, és abszolút nem is gondolta komolyan, de akkor miért ezt mondja? Miért nem azt, hogy „Édes gyermekem, az őrületbe kerget az irántad érzett aggodalom és nem értem, miért nem fogadod meg a jó szót?” –például.

Azon gondolkodtam mostanában el –nyilván magyarságom lévén is, hiszen itt volt október 23, és ilyenkor azért az ember elmereng a történelem véres fordulatain- szóval azon töprengtem el, hogy eleddig az ember –bármely nemzet- mindenféle valódi változást csakis az agresszió útján, erőszakkal valósított meg. Háborúk, vérontás, fegyveres puccsok, keresztes háborúk (ez az egyik legdurvább, ugye, mert ezt a SZERETET nevében tette az ember), aztán ha közelebb a jelenhez nézzük a híradásokat az egyének agresszív megnyilvánulásai, mint bankrablások, párkapcsolati agresszió, fegyveres túszejtések és vérengzések iskolákban… Az agresszió olyan szinten természes a ma embere számára. Vajon miért? Vajon eszébe jut-e másnak is –persze nyilván és remélem sokunknak- hogy álljon meg egy pillanatra a világ, mert NEM, ez NEM HELYÉNVALÓ!

Úgy hiszem, hogy minden az egymással való kommunikációban kezdődik. Például azzal, hogy ’Kitaposom a beledet!’, vagy hogy ’Hülye vagy, béna vagy, utállak, megöllek, szánalmas vagy, irtózom tőled!’ és társai, amik általában elhangzanak egy családban. Kisérve a hangerővel. Az egymással való kiabálás nem egyszer mellesleg némi fizikai megnyilvánulással jár kart-karba öltve: ajtó-csapkodás, a másik megragadása, meglökdösése, hajtépés. Ezeket valószínűleg mindenki otthonról hozza bele az új családjába, ahol tovább adja a gyerekének, aki újra tovább az ő gyerekének és így szépen megtanulják az újabb és újabb generációk. Márpedig aki erőszakban nő fel, erőszakossá válik maga is, és aki erőszakos otthon, az erőszakos a munkahelyén is. Főnökök kiabálnak beosztottakkal, akik ezen frusztrációjukat az alájuk beosztottakon élik ki és így tovább lefele.

De vajon miért? Mit akarnak ezzel elérni? Miért bántalmazza a szülő a gyermekét, a férj a feleségét, a gyerek a védtelen állatot –mert ugye neki nem marad más, aki súlycsoportjának megfelel- főnök a beosztottját? Mi a céljuk ezzel? Persze, mindenkinek van oka: a féltés, az aggodalom, mondanák a szülők. Mert megkarmolt a cica, mondaná a gyerek. A főnöknek nem kell semmit mondania, mert ugye ő a főnök.

Meg amúgy is… ezek csak kifogások.

Mert ennek előbb-utóbb úgyis vége lesz. Hisszük vagy nem, hasonlóan látjuk a világot vagy nem, azok, akik átéltek már igazi traumát, például politikai okokból megkínzottak, párkapcsolatban bántalmazottak, azt vallják, hogy egy idő után már nem számít a fizikai fájdalom. Az ember a földre kerül, és rúgják-taszítják vagy a haját cibálják, ütlegelik, vagy csontját roppantják össze… a lélek elmenekül. Elmenekül egy belső, kívülről elérhetetlen, megtámadhatatlan helyre, és ezt tesszük akkor is, ha ’csak’ verbálisan, szóban bántalmaznak.

De hová bújik a lélek? Hol van az a belső, láthatalan pont, ahol nem bánthat senki sem?

Ahol örökkévalónk megnyilatkozik. Ahol tudjuk, mind, akkor is ha hittük, ha nem korábban, hogy megtépázott testünk csak burka valaminek, ami őriz valami sokkal istenibb, sokkal szentebb, sokkal örökkévalóbb tudást. Valódi lényünket, halhatatlan, tökéletes önmagunkat. Befelé fordulva védjük azt a helyet, ahol a létezés misztikuma a csontok, erek, sejtek és vér halmazát emberré teszik. Ahol az isteni lángocska életként nyilatkozik meg mindőnkben.

Mert az agresszió mégis csak erről szól, ugye? A másik lény feletti uralom, mint a mesebeli történetekben, amikor a sárkány levágott fejével a királyfi megszerezte annak összes erejét is. Azt akarjuk, nem mást, a másik erejét, belső nyugalmát, az energiát, ami átfolyik és lüktet ereiben, végső soron ezt akarjuk megkaparintani. Mert akit leigázunk és félelmbe taszítunk, annak ereje elszökik. A kérdés csak az, vajon tényleg az agresszor lesz tőle erősebb, vagy csak a leigázott lesz gyengébb? Valaki valóban nyertese ennek a csatának?

De akkor… ha mindez végső soron csak erről szól… akkor miért nem kérünk tanácsot sokkal gyakrabban innen bentről?

Azt hiszem, elérkezett az idő. Nincs többé mód arra, hogy szokásos úton oldjuk meg konfliktusainkat, mert az agresszióval immár bármit, és mindent elpusztíthatunk. A világ vége ezt kell jelentse, és egyetlen módon kerülhetjük el. Forduljunk befelé! Azok is, akik agressziót tanultunk otthon, és azt gondoljuk, hogy kiabálni ’normális’ dolog. Forduljunk befelé és értsük meg, hogy van egy belső csatornánk, ahol bármikor hozzáférhetünk olyan energiához, amire úgy óhajtozik a lelkünk. Hozzáférhetünk anélkül is, hogy el kéne rabolnunk másoktól.

Legyünk jók! Jóságosak! Önmagunkhoz és a másikhoz, beszéljünk magunkkal is türelmesen és jóságosan. Akkor talán könnyebb másokhoz is jónak lenni. Csendes szóval, megértően, néha talán alázattal. Mert néha fájdalmasan szomorú az, aki kiabál velünk. Néha, ha belegondolunk mennyire rossz neki, mennyire fájdalmasan bezárkózott, szürke élete van, mennyire magányos és elhagyatott, aki velünk agressziv… Szív szorító, ezért ne bántsuk őt, mert ő magát bántja elsősorban.

Persze, ez így csak fellengzős elmélet, amit megvalósítani néha olyan nehéz. Mert mi van akkor, ha pont olyannal kell élnünk, aki nem tud megnyílni saját belső csodájának, vagy legalább belátni azt, ha nem helyes az, nem válik javára ahogyan kommunikál. Ha nem tud csak annyit mondani, hogy ’ne haragudj, hibáztam’, ha nem tud elmélyülni és belülről rágva önmagát fájó magánnyal teszi fázóssá a mi lelkünket is?

Őszintén mondom, nem tudom.

Nincs válaszom, csak lezárni tudok felé. Mert nem dobálhatjuk bele egy végtelen, feneketlen kútba összes jóságunkat, mert akkor pusztán hülyék lennénk, ostobák. Keressünk olyan tükröket, akik visszafénylenek ránk, akikbe belemosolyogva napfény áramlik vissza saját lelkünkre.

Viszont valamit talán érdemes észben tartani: az ember alapvetően nem rossz, csak máshol tart az újtán. Talán most nem tudunk mit kezdeni vele, mert energia-vámpírként élősködik rajtunk, de ez nem jelenti azt, hogy ő örökre elveszett. Még nem ért oda, ezért aztán talán nem üdvözítő, ha rácsapjuk az ajtót, talán egy résnyi nyílás, amin néha rákémlelhetünk, nem árt. Mindig észben tartva, hogy talán nem tudunk soha többé bekapcsolódni az ő útjába, de ha kell, mégis ott lehetünk vele. Ha képesek vagyunk rá, ha nem okoz túl sok fájdalmat. No meg, persze, ha muszáj. Mert testvéreinket, szüleinket, rokonainkat akkor sem hagyjatjuk magára, ha könnyebb lenne elfordulni tőlük, mert őket valamiért mi választottuk, talán pont azért, hogy ott legyünk kéznél, ha szükség lesz ránk.

Talán nincs igazam. Talán nem jól mondtam el, de én erre jutottam. Mostanáig. De nekem is haladnom kell tovább az utamon és mivel az élet folytonos fejlődés, az idő előrehaladtával talán mást, többet tudok majd. Akkor elmondom, hátha másnak is fontos.

Csak még egyet: valakit, aki okosabb nálamnál.

Wass Alberttől idézek:

„… Isten jó, és Isten teremtette a világot… S ha Isten teremtette a világot és Isten jó, akkor minden, ami van, jó kell legyen, igaz? Mint ahogy a jó almafa csak jó almát teremhet, mert egyebet nem tud. Érted? Ugyanígy Isten is, csak jót tud teremteni, csak tökéleteset tud teremteni. S tudod, ez mit jelent? Hogy te se lehetsz egyéb, csak jó és tökéletes. Gondolj az almafára, ha másképpen nem tudod megérteni. Teremhet-e mérges bogyót az almafa? Ugye, nem? …. Eridj hát haza, és imádkozz! S légy jó, légy jó mindenkihez! Meglásd egyszeriben jóra fordul minden.

… Olyan ez, mint a tükör. Csúnya arcot mutatsz a tükörnek, csúnya arc néz reád vissza. Tükör az emberi élet is, csakhogy egy sokkal nagyobb tükör. Mélyebb tükör, másféle tükör. Nem vonalakat tükröz vissza, hanem gondolatokat. Cselekedeteket. Igyekezz, hogy jó gondolatokat s jó tetteket mutass a tükörnek, mintha csak Isten gondokodna s Isten cselekedne rajtad keresztül. Érted?”

(Kard és kasza II.)

 

Te mit gondolsz? Kérlek, mondd el a véleményedet!

Ha tetszett, like és megosztás, hisz tudod.

Hamarosan jelentkezem újra , Ellácska szemével nem csak hasonlóan gondolkodóknak!

namaste

 

Élet-mód

 

A kis patak messziről jöhetett, legalábbis a kezdetét, azt nem látta sosem. Csak a végét figyelte nap nap után, amikor átkocogott a kis hídon, ahol kerékpárosok és görkorisok sikolottak, babakocsit tologató anyukák, lustán gyerekeik után ballagó apukák bandukoltak a párás hőségben. Sokat gondolkodott rajta, hogy kis patak vajon miért adta fel.

Az történt ugyanis, hogy néhány méterre csupán a tenger hullámaitól, egyetlen felgöngyölödött homok-buckányira a sós víz végtelen medencéjétől, alig pár lépésnyire a végső kiteljesedéstől a kicsiny patak feladta. Kiszáradt. Nem ért el oda, ahová vágyott.

Letett álmairól, vagy elfáradt csupán? –ezen tűnődött nap nap után, amikor elfutott felette.

Ha tudta volna a kis patak, hogy oly közel a cél, lett volna még jártányi ereje, hogy mindent még egy utolsó nagy, erején felüli csörgedezésbe vetve átverekedje magát a kicsiny buckán és győzedelmesen elérje kiteljesedése netovábbját, a tengert? Vajon végleg feladta? Vajon szomorú volt, legyőzött volt a kis patak, vagy csak pihent és erőt gyűjtött, hogy újra nekiveselkedjen? Talán majd akkor, amikor elmúlik a tikkasztó, fojtó, vízporlasztó nyár…

Ezen mélázott el, aki figyelte. Vajon mit kellett volna tennie, hogyan kellett volna beosztania életét? Vagy ebben is, mint minden játékban, csak a részvétel a fontos? Vajon számít, hogyan és meddig jutunk, vagy a fontos csupán, hogy itt legyünk és legyűrjük a ránk mért napokat?

Kinek fontos, ha feladjuk álmainkat?

Kinek fontos, hogyan jutunk el odáig?

Számít ez egyáltalán?

Annyi mindent adott nekünk ez furcsa, felgyorsult, megmagyarázhatatlan fejlődés. Gondoltok néha erre? Gondoltok arra, hogy eleinknek az élet a véget nem érő munka volt csupán, küzdelem? A nap ellen, a hideg ellen, a víz ellen, az aszály ellen. A jószágért, a terményért, a téli melegért, a nyári, bohókásabb, talán picit könnyebb, hosszú esték romantikájáért. Véget nem érő –szusszanásnyi pihenés után előről kezdődő, dolog-malom.

Eszetekbe jut néha, hogy mennyire máshogy éltek akkor, amikor mindenki felelőssége volt a napi betevő falat és ünnep volt a megélt esztendő, a learatott búza, a rokoni látogatás? Naiv romantika, vagy valódi értékek utáni vágy a tiszta egyszerűség dicsőítése?

Talán azért könnyebb volt mégis nekik. Talán a választás hiánya, a predesztinált lehetőségek, talán úgy egyszerűbb volt. Arra gondolok, hogy születése percében nagyjából eldőlt, milyen lehetőségek, milyen döntések várják az új jövevényt. Paraszt-e, vagy nemes? Férfi-e vagy nő?

Nagyjából ennyi volt egy sors. No meg a földrajz, hogy melyik országba, milyen klímára született. Ha nő lennék akkor, mondjuk ötszáz évvel ezelőtt, mondjuk egy jobbágy családban magyar nemes földjén, egyszerűbb döntéseket hozhatnék csupán. Nem lehetne más dolgom, mint férjhez menni, amilyen jól és gyorsan csak lehet. Szerelmet nem remélhetnék, csak ha nagy szerencsében van részem. Szülném egyik porontyot a másik után, ha termékeny lennék, és kelő naptól nyugvó napig a dologgal tölteném az életem. Apró döntések között. Előbb egyik vagy másik tehenet fejjem? Puliszkát főzzek, vagy halat süssek? Lehet-e már szedni az almát a falu határában? Talán, ha nem lennék nagyon szegény, abban is dönthetnék, hogy melyik ruhámat vegyem fel a hétköznapi dologhoz és nem csak vasárnapi és egyszerű göncöm lenne. Eltelne az életem.

Talán volt is ilyen, talán így is telt. Talán csak néha állt meg a mosóteknő fölött kezemben a kopottas ruha, talán egyik lurkómé, vagy férjem uramé, talán csak egyetlen röpke percre tűnődtem el azon, mivégre mindez. Mi a célja annak, hogy reggel felkel a nap és este lenyugszik és mennyi hatással vagyok pont én, az én porszemnyi, látszólag jelentéklen életem arra, hogyan fordul tovább a világ. Ilyenkor megállt az idő, vagy csak szerettem volna, ha áll, de tudtam, hogy nem lehet. Nem mehetek a szívemben égő, sajgó vágy után, mert embert várok haza estére, aki talán kaszálta a télire való takarmányt, vagy éppen fát hasogatott tüzelőnek, amiben megéhezett, és piszkos gyermek-mancsokat is tisztává kell varázsolni, amikor megérkeznek a liba-legelőről. Talán sosem jöttem rá, mi is valójában az furcsa, mellkasból égő érzés, ami sosem enyhül, csak tompul kissé, amikor nem figyelek rá.

Vajon miről álmodtam? Tengeri friss levegőről? Szép ruhákról? Valódi szerelemről? A tudás lehetőségéről, olvasásról és írásról? Vajon minden korábbi összemosódó életemben ugyanaz volt a lelkem vágya, ugyanaz a sóhaj ült tüdőmben, ugyanaz a félénk bizonytalanság, hogy vajon nics-e valami több, valami más, valami fontos, amit még véghez kéne vinnem?

Vajon voltam valaha kis patak, ami el is érte a tengert, vagy mindig csak belenyugodtam abba, hogy életmódom nem engedi, hogy az legyek, akivé válhatok. Mert nem hitt bennem senki. Mert nem az volt a sors, amit nekem szántak, mert meggyőztek arról, hogy félni jobb, mint megijedni és én féltem, készséggel és alázattal… Vagy volt merszem áttörni magam az utolsó buckán és elérni a tengert, hogy kiteljesedve ne csak kis patak legyek, hanem Tenger-Istennő?

Gondoltok néha erre?

Mi van akkor, ha nincs tovább? Ha nincs már távoli, ködös jövő és nincs elodázható feladat? Ha örökre bele kell törődnünk abba, hogy kispatak leszünk, és félve, mélázva, pihegve megadjuk magunkat a szélnek és melegnek, és elveszünk és soha, soha nem láthatjuk a tengert? Mi van akkor, ha utolsó esélyünk, hogy elérjük a tengert és végre…. végre….

De vajon mi lesz azután?

Honnan tudjuk, hogy mi a valódi dolgunk?

Honnan tudjuk, hogy el akarjuk-e érni a tengert?

Talán vissza kell lépni egy picit… az életünk módján kell változtani, hogy egyszerűbb és tisztább lépésekkel közelebb kerüljünk valamihez, ami már régóta bennünk lüktet, ami a pataknak a tenger, ami öröktől fogva belénk égett, génjeinkben hordozott tudásunk.

Az élet módja lett zavaros, fellengzős, mocskos és átláthatatlan.

Mindig erről írok, megszoghattátok már. Az étel-mód: amit eszünk. A túl-bonyolított, túlkezelt, túl-tenyésztett, túl-tartósított, túl-mikrózott, túl-E-zett… komolyan normális dolog ez? Túlenni magunkat, amikor a test oly boldog… urambocsá, mondjuk akár egy tál főtt babbal is! Nem étvágyból enni, hanem éhségből

Túl-koffeinezzük magunkat, pedig csak talán aludni kellene. Lefeküdni és aludni. Nem nézni a tévét, hogy elálmosodj, csak egyszerűen nem serkenteni, kifárasztani, és pihenni. Egyszerűen, tisztán, egyedül. Meghallani a saját belső hangunk szavát és nem média-bohócok által belénk-sulykolt rigmusokat ismételni, hanem figyelni a belső, Isteni útmutatást. Az ősz érkeztével szüretelni, majd befelé fordulni és emélyülni. Megpihenni. Együtt lenni, beszélgetni, közösen nevetni, és csak nézni a holdat. Várni a csodát. Felkészülni Isten ujjának érintésére és alázattal fogadni az érkező útmutatást.

Talán csak ennyi a valódi csoda. Két lélegzett között a pillanatnyi semmi, amikor Istennek van esélye arra, hogy roppant erejével megnyissa az ég összes csatornáját és özönvizet zúdítva a földre a kis pataknak erőt adjon, hogy átbukfencezzen a bucka gátján és kiteljesedve végre érezze és dicsőséggel tengernek nevezze és élje magát.

 

Te mit gondolsz? Kérlek, mondd el a véleményedet!

Ha tetszett, like és megosztás, hisz tudod.

Hamarosan jelentkezem újra , Ellácska szemével nem csak hasonlóan gondolkodóknak!

namaste

Sebek

 

Az egyik legkedvesebb könyvem –több legkedvesebb van- Az ötödik hegy. Coelho írta, és bármennyire szeretném az alábbi részt, nem tudom szó szerint idézni. A könyv ugyanis nekem spanyolul van meg, nem tudhatom, pontosan mely szavak állnak a hivatalos magyar fordításban, a spanyolban viszont nem találtam meg ezt a részt, úgyhogy csak (homályos?) emlékeimre hagyatkozhatom.

Utazókról szólt ez a rész. Arról, hogy messzire eljut az utazó, poggyászával a kezében, de hogy mit visz magával útja végeztével, az attól függ, vajon üres volt-e a bőröndje, volt-e hely benne az új élményeknek, tapasztalásoknak, tanulási folyamatoknak, vagy úgy meg volt tömve régi berögzött mintákkal, sebekkel és sérelmekkel, hogy az újnak nem jutott benne hely. Eképpen az út értelmetlen is marad, hisz vajon ki akar eljutni a világ másik végébe, ha onnan semmit nem vihet szuvenirként magával.

Nem tudom, értitek-e. Nem a túristákról szeretnék írni, bár az is megérne egy misét, hogy vajon minek megy az angol Spanyolországba, ha ott is csak babot akar reggelizni tojással és kolbásszal és meg sem fordul a fejében, hogy a hasonlóan egészségtelen churros-szal is indíthatná a napot, helyi szokás szerint. Vagy legalábbis megtudhatná, hogy a bikini nem csak a tengerparton, de a konyhában is terem… Nem, ma nem térnék vissza a háj témájához, csak…

Inkább azt kérdezném: miért ragaszkodunk annyira a dugig tömött, használhatatlan sérelmeinkkel megpakolt bőröndökhöz?

Sebeinkhez. Vélt, vagy valós sérelmeinkhez.

Ehhez aztán utazni sem kell.

A tapasztalat-szerzés a tanulási, fejlődési folyamat része, és tapasztalataink segítenek bennünket abban, hogy egyszerűbben tájékozódjunk a világban. Ettől vagy attól a helyzettől mit várjunk. Ezzel vagy azzal a személlyel hogyan viselkedjünk, ugye? Ez eddig rendben is van. Szépen gyűjtögetjük a bőröndbe a hasznos infot, emlékeket, tapasztalatokat, mint például, hogy a forró víz megégeti a kezünket, ezért nem azzal mosunk kezet, vagy nem himbáljuk nyitott táskánkat idióta módjára a vonaton, mert még valaki belenyúl és kiemeli a pénztárcánkat. Mert a világ már csak ilyen, fontos, hogy tömjünk a batyuba ilyen tudást, márpedig a túlélés felé fontos.

Aztán ott vannak a személyek körülöttünk. Grimaszokat vágnak, halkan, vagy üvöltve beszélnek velünk, bántóan viselkednek, vagy figyelmesen, udvariasan reagálnak a felőlünk jövő kommunikációra, és ezt is eltesszük.

Bizonyos helyzetektől, emberektől, vagy akár ember-típustól mindig ugyanazt várjuk, elvárjuk, hogy valahogyan reagáljon és cselekedjen, mert hiszen mindig úgy szokott, nem? Vannak olyan sebeink, amik mindig belobbannak, ha időváltozás jön, elvárjuk a migrénes fejfájást, a reumatikus görcsöket, mert mindig így szokott lenni, és valóban, mivel elvárjuk, meg is történik. Vagy lehet, hogy amúgy is megtörténne, nem azért, mert ragaszkodunk hozzá?

Vajon tudunk-e új, tiszta, friss szemmel nézni a világra?

Vajon lehet-e friss szemmel nézni a világra, és kilépni a megszokott körökből, egész egyszerűen kidobálni a régit, az összes benne felhalmozott kacatot a bőröndből, és új limekkel-lomokkal megtölteni?

Ha nem bántott volna valaki egyszer régen, talán nem fájna folyton a vesém. De bántott, pedig szeretnie, óvnia kellett volna, mert erősebb volt és én felnéztem rá. Védelmet és szeretetet vártam tőle, de ő elárult és rám támadott és ennek nyomát a mai napig őrzöm. Nem csak fájó lelkemben. Eltettem ezt a sebet a vesémben, ami mindig figyelmeztet, ha fájok, ha szorongok, mert szorong és fáj velem. Kidobnám a csomagomból végre ezt az emléket, de vajon hogyan?

Nem vagyok egyedül, tudom, mert hallom a történeteket, amiket barátok mesélnek nekem és tudom, hogy mennyi a nyughatatlanság, a harc, a meg-nemértés. Családokon belül, testvérek között, szomszédokkal és házastársak között.

Elő-elő kapkodjuk régi sérelmeinket az ütött-kopott batyuból, előhúzzuk és a másik szemébe vágjuk, hogy azért haragszom rád, évek óta már, mert akkor, ott, régen, te azt mondtad, amit nem kellett volna (talán). Hónapok, hetek, évek telnek el, a világ már régen nem ugyanaz, és még mindig haragszom, azért az egy mondatért, mert nem akarom, hogy a bőröndben hely legyen valami szépnek, valami újnak, valaminek, ami nem fáj, vagy sért, vagy dühít.

Elvek, mi? Mert az elvekről van szó! Mert annyiunknak hirtelen elvei támadnak, amiket talán sosem tartott korábban szem előtt, de mert erőt merít a másik fájdalmából, haragot színlel és sértődést csikar ki.

Én csak azt akarom ezzel kérdezni: hol marad a szeretet? Testvérek között, akik nem beszélnek egymással, akik nem találkoznak hónapokon át, mert az egyik ’elvei’ miatt elzárkózik? Apa és gyermeke közt, aki elfordítja a fejét, ha elmegy a lánya háza előtt, mert ’elvei’ szerint a lánynak másként kellett volna valamit csinálnia? Barátok között, akik közül az egyik hiába várja, hogy a másik csak egyetlen mondattal azt mondja: ne haragudj, hogy bántottalak!

Tele van a bőrönd ilyen szarokkal. Olyan jó lenne egyszerűen csak kidobni, és fellélegezni és érezni, hogy az élet folyik ereinkben újra, és tisztán várni a holnapot, amikor együtt új kacatokat gyűjthetünk. De tudjátok… egymás nélkül semmik vagyunk. Olvassuk az okosabbnál okosabb könyveket és elhisszük, hogy minden megbeszélhető, de mi van akkor, ha a vonal másik végén hallgat a telefon és a barát nem néz a szemedbe, az apád nem hajlandó más érveket is számításba venni és a testvéred kerüli a találkozást? Mi van akkor, ha úgy érzed, hogy egyedül nem tudod letenni a terheket, mert megtagadod azt, hogy elvek szerint élj, mert szerinted –szerintem- a legfontosabb elv a szeretet.

A világ egyszerű. Az kell legyen. Az ember bonyolult, mert kishitű és fél, és szárnyai nélkül két lábán olyan bizonytalan, de annyira elfeledjük használni belső iránytűnket, hogy eltévedünk, és nem vesszük észre, hogy a végső, egyetlen és legyőzhetetlen fegyver a szeretet.

 Jó indulat.

Megértés.

Empátia.

Hol is hallottam ezeket a réges-régi szavakat?

Vagy ez az egész semmit sem számít, és úgy van rendjén, ha a családban jó erős és sokrétű az utálkozás? Komolyan rendben van az, hogy szülők nem beszélnek a gyerekükkel és testvérek egymás között? De hogyan szeresselek, ha zárt ajtókat döngetek és hiába hívlak, csak csöng és csöng a telefon? Valóban olyan nehéz a szemembe nézned és látnod, hogy az ellenség nem én vagyok, hanem az ‘elv’, amit a bőröndödbe gyűjtesz?

Mit tegyünk hát?

Lépjünk túl?

Engedjük el?

Keressünk újat?

Mindig?

Újra?

Vegyük tudomásul a kudarcot, amikor belül érezzük –érzem- hogy isteni mivoltom által mindenre képes vagyok? Akkor hogy lehet, hogy nincs erőm megolvasztani a szívekre rádermedt gyűlöletet? Miért nem akarsz társam lenni abban, hogy végre kidobálhassam a bőröndből mindazt, ami rohad? Ami fájdalmas halál szagát árasztva megmérgezi a lelkemet és nincs kedvem, nincs erőm ránézni sem, csak vonszolom magammal az ötödik hegyen túlra is, remélve, hogy aki szembejön, nem érzi köröttem a gennyes seb savanyú szagát.

Szeretnék virágokat szedni és napsütést egy óriási, tiszta, új, könnyű bőröndbe! Szeretném tudni, hogy semmi baj nem érhet, mert mögöttem vagy, akkor is, ha tévedek, ha valamit nem jól mondok, vagy rosszul csinálok, mert tudnod kell, hogy biztosan nem a gyűlölet vezet.

Biztos, hogy te annyira akarsz ragaszkodni saját sebeidhez?

 

Ha tetszett like és megosztás, hisz tudod.

Hamarosan újra jelentkezem, Ellácska szemével nem csak hasonlóan gondolkodóknak!

Namaste

Fohász a félelemről

 

Azon fura nyárvégi napoknak az egyikén történt. Amikor napközben a meleg ráfeszül a bőrre és apró szemcsékben válik ki a nedvesség az arcon, karon, háton és alig kapunk levegőt a légben úszó víz fullasztó tömegétől. Amikor estére feltámad a szél és borzongást futtat végig a hátamon és jól esik tudni, hogy kéznél van egy nagy sál, amibe bele lehet bújni. A szél egyre erősebb lesz és homokot szór a szemembe, a tengert mintha maga Mózes választotta volna ketté, hogy kissé összeszorult gyomorral ugyan, de a sejtelmes veszélytől megtáltosodva lépkedjünk benne, a barátnőm és én.

Az öreg indiai kerékpárján egykedvűen tekert, teste kissé előre-görnyedt, hogy a szél minél kisebb felületen kaphasson belé. A bicaj, mintha csak sejtené, hogy nálunk drótszamárnak is hívják, lomha, hosszú íííííííííííí után álmos, bágyadt-áááááááááá-féle nyikorgással tűrte az izmos combok taposó löketét.

Felé fordultam és némán figyeltem, ahogy lassan elhalad mellettem, talán még a szemembe is nézett egy pillanatra, és ebben a pillanatban megéreztem az ő lelkében élő messzi földet, az elefántok és szegénység világát, és tudtam, hontalanabb ő, mint én leszek valaha is.

Akkor vettem észre, hogy térdeim finoman reszketve koccannak egymáshoz a kuplungon és féken pihenő lábfejek fölött.

Félelem, ezen gondolkodtam el.

Miért félsz, hát mitől?

Annyiszor féltem már, sokkal jobban, mint most. Amikor fizikai létemet fenyegette nálam erősebb agresszió, akkor is így cidriztek a térdeim. Ez most más volt, csak egy röpke ijedtség inkább, mégis mélyre gyűrűdzött lelkemben a fagyos rettenet. A semmiből csapott rám a felismerés, az aggodalom, a gyötrelem, amikor azt hittem, ….hogy ellopták az autómat. Milyen mosolyogtató veszteség! Mégis, mégis belém-markolt az a furcsa érzés, a NINCS, és minden, amit ez hoz magával. Még akkor észre sem vettem, hogy a telefonomat is bennehagytam. Csak azt tudtam, hogy egy kissé összedől a világom, egy kissé megsemmisülök, mert olyan ingatag köröttem minden, olyan képlékeny, olyan bármikor-változható. Bele ugyan nem halhatok, mert hiába imádom és kényeztetem, Debbie, az autóm egy tizennégy éves Peugeot csupán, értéke csak számomra van.

Akkor hogyan haraphatott belém ez a gyötrő rémület?

Magamra hagytatok!

Ti, akik vigyáztok rám, akik figyelitek minden-napjaim. Akik segítetek megtalálni az elveszett kulcsokat, akik éppen csak egy pillanatra, annak tört-részére megállítjátok az időt, vagy eltérítitek a bolygók pályáját, ha veszély fenyet. Ti, akik pont az utamba küldtétek őt, pont akkor, amikor…. Akik miatt az élet misztikumát megfejteni nem tudom, akik értelmet adtok a megmagyarázhatatlannak.

Magamra hagytatok?

Nem attól félek, hogy elvész az autóm. Különös, ugye, amikor egyszerűen egy pillanatra valami NINCS. Olyan felfoghatatlan, hogy próbálunk aggyal utána menni, végigjárni az idő kerekét, néha kissé lelassítani és figyelni, meg-megérteni, hogy ’itt még megvolt…’ .

De aztán nincs. Szinte felfoghatatlan, mert hová lett?

Eltűnnek tárgyak, na, igen, de az még csak hagyján, de emberek…elvesznek mellőlünk.

Elveszítünk annyi mindent az utunk során. Boldogságot például. Egyetlen éve volt csupán, emlékszem jól, a szívemben még itt él, hogy mennyire boldog voltam, és elveszett… de hová tűnt és mikor? Miért okoz égető fájdalmat az emlék, amely néhány hónapja még örömteli volt? Mert azóta elveszett… eltűnt az életemből, akihez kötődött, nincs többé és hiába keresem az időfonálon a végzetes balsorsú fordulót, nem találom, csak megyek újra oda- és vissza, egyedül…

Eltűnnek barátok, sajnos. Nem keresnek többé. Az egyik pillanatban még velem nevet, aztán jön egy szó, egy félreértés, egy fájó pillanat. Vagy talán nem is jön, talán csak azt hittük, hogy barát volt, de valójában mégsem. Talán csak lehetett volna barát, de az idő elvitte, mert minden változik és minél jobban kapaszkodunk az elmúló világ tünékeny pillanataiba, annál jobban fáj a hiány.

Az ember egyedül áll az út előtt, és visszafelé menni nem lehet.

Elengedni, tovább lépni, elengedni, tovább lépni…

Ha ellopják az autóm, a telefonom, megsiratnám azokat is. Kötődöm a tárgyaimhoz, de korántsem úgy, mint az embereimhez, és nem értem meddig kell, meddig lehet elengedni és tovább lépni, elengedni és tovább lépni.

Szerintem ezért a félelem. Hogy magamra hagytatok. Nem vigyázzátok többé a létemet és olyant is el kell engednem, akit nem vagyok kész, amit nem vagyok kész, mert még nincs itt az ideje. Attól félek, hogy nem felügyelitek a történések isteni voltát és valami hiba csúszik a rendszerbe és nincs égi hivatal, ahol vissza-reklamálhatom, mert már messze van, eltűnt, nincs… Ami annyira kell, mint egy autó, ami nélkül nem tudok munkába járni, vagy csak jóval nehezebben, mint vele. Persze mindent túlélünk, minden tragédiát, minden csapást, mert túl kell lépni, mert nem rogyhatunk össze és sirathatunk meg szerelmeket sem, mert menni kell tovább. De hová? Hogyan lehet tovább lépni és elengedni, és kitől kérjek segítséget, ha nincs földi hatalom, mely visszaadhatná? Hol vagytok? Miért hagytatok magamra? Miért nem hallja senki az imám, vagy ha hallja, hát miért nem felel, hogyan lehet, hogy elmúlik a boldogság, de nem enyhül a szenvedés? Hallja valaki könnyes kiáltásaim odafenn, vagy semmibe vész gyönge hangom, ahogy az indiai kerékpárjának félszeg ííííííí-áá-ja?

Csend volt. Csak a szél zúgott, erővel mégis alig hallhatón, a térdeim finoman koccantak össze a kormány-kerék alatt.

Lehet, hogy mégsem hagytak el? Debbie-t nem vették el, csak nem láttam, mert elbújt egy másik piros autó mögött. Talán más veszteségeim is illúziók csupán és csak nem látom, mert elvész, eltűnik valami mögött, de értelme van mindennek…

Biztosan értelme kell legyen, ugye?

Te mit gondolsz? Ha tetszett, like és megosztás, hisz tudod 🙂

Hamarosan újra jelentkezem…

Női szemmel, nem csak nőknek!

A haza ott van…

 

Három nő ül a német rendszámú autóban. Katalán földön, augusztus huszonegyedikén. Van erre egy buddhista monostor, oda kocsiztak fel, majd hazafelé elvesztek egy kicsit a föld út és a dimbes-dombos hegyvidék között.

-Tiszta Bükk, mintha otthon lennék! –kiáltott fel az egyik a meredek sziklákat látva.

-Vagy inkább Balaton-felvidék! –mondta a másik a szőlő-ültetvényekre mutatva.

-Nekem a Tisza-partot juttatja eszembe –vallotta be a harmadik –pont olyan vadregényes és titokzatos.

 

Hmmm…hol is? Hol van tehát a haza?

Hol van a haza nekünk, akik külföldön élünk? És hol az otthon?

A napokban ezen gondolkodtam el.

…. ahol apáink térdepeltek…

Persze, a hagyomány. A templom, legalábbis ez volt régen. A templom és a föld. A templom, a közösség találkahelye, a mindennapi ünnep színhelye. A templom, ahol születés és halál, esküvő és keresztelő felett bábáskodott az egész összetartó és összetartozó embercsoport. A föld, amelyen apák dolgoztak és nagyapák és déd- és ükapák. A föld, amely a munka színtere. Munka és ünnep fűzte egybe az együttlakókat.

Mikor romlott el a világ? Mikor lett nyugtalan és zavaros, mikor indultak nyugatnak a keletről valók és északnak a déliek? Mikor fogyott el a föld, mikor gyengült meg a templom, hogy ott-tartsa, magánál tartsa az egy helyen születetteket, hogy hazájuk és otthonuk legyen? Hogy hazája és otthona legyen minden nyugtalan léleknek. Mikor borult fel az ősi szabály, hogy ’főd a fődhő házasodik’, mikor lett szabad az érzelmi vásár, mikor vált árucikké a haza iránti szeretet és az otthon iránti vágy?

Nem, nem marad el most sem, most is kérdem hangosan, vagy inkább csak magamban merengve: fontos ez egyáltalán? Nem tudom.

Sokszor mondják: könnyű nektek… ti ott kint, jól kerestek, jól éltek… könnyű nektek!

Nem kívánok általános kesergést, vagy gazdasági kisokoskodást indítani az ügyben, hol könnyebb és hol kevésbé. Elindultunk otthonról, elhagytuk, magunk mögött, kinek-kinek saját okán. Mindenkit űz valami, akár személyes tragédiák, akár gazdasági megfontolás, akár csupán a kaland utáni vágy. Amikor én elhagytam az országot, a gazdasági krízis még csak bontogatta szárnyait és Spanyolország valóban úgy tűnt, kellemesebb hely annak, aki dolgozni akar. Főként a turizmus és építő-ipar területére tömegével áramlott be a külföldi munkaerő. Lengyelek leginkább, és mi magyarok, persze, no meg a dél-amerikaiak, akik nem nevezhetők igazából külföldinek. Aztán begyűrődzött a kínlódás, a folyamat még most is erőteljesen a lejtőn lefelé pozicióban található, a határok csak elméletileg vannak nyitva. Egyre nehezebb munkát találni, spanyolul tudni rég nem elég, mivel a kormány itt is erőteljes megszorításokra kényszerül, a hazai munkerő visszaáramlik saját piacára. A bérek csökkennek, a juttatások karcsúsodnak, egyre nagyobb az elégedetlenség és feszültség, leginkább persze a legszegényebb déli területeken.

Ma reggel, épp ma reggel történt: a kollegina állt az ajtóban, nézett ki, messze, a reptér egészen távoli csücskébe, ahol markolók, földtúrók dolgoztak. Egészen megpárásodott a szeme, majd elmesélte, hogy környezet-mérnök. Országutakat épített, kórházak alapozásához készítette elő a terepet, most pedig kávét árul és kaparós-sorjegyet a fapados fedélzetén. Nincs munka, mondja, nincs pénz, nincs építkezés. A politikai szélkakas hol erre fordul, hol arra, a kormány nem rég még adott, ma már nem ad, eddig szükséges volt a szaktudása, ma már mellőzhető. Csak halkan mondom, nem magyar a hölgy, portugál. Minden magyarországi helyzethez való hasonlatosság csak a véletlen műve.

Könnyű itt élni? Könnyebb, mint otthon? Több a lehetőség? Hááát…

Lelked mit érzett, hogy elhagyád e hont,
Midőn ugy hagytad el, hogy sohse lásd viszont?
Nem állitott meg a határnál valami…?
Honszeretet, ha azt ki tudnók mondani!

(Tompa Mihály)

Mégis mit jelent ez a szó? Vajon hozza cikkjei között az Ablak Zsiráf?

Nekem a balatoni táj. A végtelen zöldes-szagú víz. A tenger nem olyan! A tenger szabadság és vadság, féktelenség és veszély. A Balaton szelíd és lágy, mint egy öreg hölgy. Mosolygós és csendes, más a színe, más a szíve, más az illata.

A balatoni bor. A tiszta, aranysárgán áttetsző Irsai Olivér. A testesen nehéz Tihanyi Kékfrankos. A katalán borokat tisztelem, értékelem és szeretem is.

Ez lenne a honvágy? Vagy csak szép percek és ízek zamatja, színek visszhangja a lelkemben? De akkor mért nem elég a magyar bolt, magyar étterem, magyarok Katalunyában?

Ha elég sokáig élek itt, ugyanúgy megszeretem, ugyanúgy kötődni fogok ehhez a tájhoz, az itteni borokhoz, naplementékhez, mint az otthonihoz? Vagy valóban

 ’Szivet cseréljen az, aki hazát cserél!’ ?

 

Mi, magyarok… olyan csodásak vagyunk mégis. Olyan különlegesek, olyan szépen-míveltek, olyan… olyan negativak és tagadók. Vajon azt reméltük, amikor elhagytuk az otthont, hogy itt mások lehetünk? Hogy az otthoni negativ minták nem kísérnek, és itt jobbak, nyugatibbak, hasonlatosabbak leszünk az europaihoz? Egyik nemzet vajon jobb a másiknál?

Elmondok valamit: nem különösebben szeretem a spanyolokat. Nehéz általánosítás, mert minden nemzetben van ilyen is és olyan, és vannak persze olyan spanyolok, akiket nagyonis kedvelek, de… Hölgyeim, a magyar férfi valami romantikus lovagkori lovag a mai világban. Az, amelyik előre engedi a nőt. Kinyitja az ajtót, virágot vesz, pusztán kedvessége jeléül, segít cipelni a csomagokat. Viszont a magyar férfi… ilyet is láttunk: birtokló, önző, elveszett. Nem mind, persze, mint ahogy sajnos nem mind udvarias.

Lehet-e új államot alapítani? A saját családom államát? Wass Albert szerint a haza ott van, ahol két ember, akik egy földön élnek, szeretik egymást. Valóban ez lenne a lényeg, a kulcs, a mindent felülíró-elsöprő-összekötő kapocs? Hát nem a biológiai diverzitás éppen a túlélés záloga és minél többet és jobban keveredik az emberi faj, annál inkább toleránsabbak és megértőbbek leszünk egymás iránt? De ha összekeveredünk, attól még megmaradunk… magyarnak? Megmaradunk, vagy beolvadunk? Kell-e megmaradnunk, vagy engedjük meg, hogy más nemzetek erősebbek legyenek, mert a magyar, az igazi haza úgyis a szívünkben él?

Mit ér egy író, kinek szavát csak messze értik, s talán nagyon kevesen értik valóban meg?

Vagy ez is csak úgy van, hogy mindenki a saját keresztjét venné ki a közösből, akkor is, ha újra választhatna terhet? Előbb-utóbb megszokja, elfelejti?

Tudjuk vagy nem, hogy egy nap hazatérünk, vagy talán sosem, egy biztos: mind álmodunk az otthonról. Hazáról is talán.

Mégis kinek jut manapság eszébe egy nemzetnek államot alapítani?

Neked mi a véleményed?

Hamarosan újra jelentkezem. Női szemmel, nem csak nőknek…

Ha tetszett, like. Kérlek, ne feledd el megosztani.  

 

Ami mögé bújunk: a háj

Az egyik kedvenc sorozatomban, a Mentalistában van egy rész, amikor bevisznek egy elhanyagolt külsejű, rossz-szagúan izzadó, meglehetősen nagy darab pasit az örsre –bocsi, ezeknek nem örsük van, hanem főhadiszállásuk- és vallatóra fogják, ha jól emlékszem valami fiatal nő meggyilkolását illetően. A pasi alibije lecsekkol, vagyis valósnak bizonyul, és a rosszarcú mintegy tanulságként odaveti a csupaizom hong-kong-i származású jóképű detektívnek, hogy attól, hogy az ember fia csúnya és kövér, még vannak álmai és vágyai, és mentségére állítja, hogy előbbi fogyatékossága nem az ő hibája. Cho ügynök, a maga kimértségével erre csöndesen felel –bocsi, ha nem szó szerint idézem:

-Valójában egy hajvágás és némi alacsony-szénhidrát tartalmú diéta sokat javíthatna az élet-minőségén.

Mondtam ugye, hogy ma a korábbiakat folytatva, a háj témakörébe merészkednék bele, és bár néhány nappal korábbra terveztem ennek a postnak a publikálását, minduntalan akadályokba ütköztem, annyira szerteágazó gondolatok kerítettek hatalmukba a témát illetően. Gyanítom, nem most írok erről utoljára, mint ahogy ’haj’ okán is sok kérdés maradt megválaszolatlanul, a ’háj’ talán még kényesebb és összetettebb, mint az előző.

Valóban ilyen egyszerű lenne a világ? Némi low-carb diéta? Ennyi? Akkor mitől van ennyi elhízott fiatal nő, és nem olyan fiatal nő és férfi és fiú és gyerek a mai világban? Hogyan lehetséges, hogy még a világ szegényebb fele éhezik, a nyugati civilizáció túltakarmányozza nem csak önnön magát, de még kedvenc háziállatait is? Az állandó kérdésem sem marad el: fontos ez egyáltalán?

Nos, ellácska ugyan sokkal kevésbé szól írójáról, mint korábban Gatita Bomba Nő Projektje, azért elmondom, hogy jómagam egész életemben azok közé tartoztam, akik így-vagy úgy küzdöttek a kilókkal. Ennek ellenére, ha bármely barátomat megkérdeznétek, biztos, hogy azonnal azt mondanák, hogy csak azért, mert ’hülye’ vagyok és igazán sosem voltam kövér, (egyszer egy barátnőm határozottan ’filigrán’ alkatnak írt le, de csak azért, mert nagyon szeret engem) de szerintem ez a kategória is baromi szubjektiven értékelhető. Éppen ezért most nem kívánom a témát a tudományos oldalról közelíteni, nem beszélnék bmi indexről és különböző kategóriákról, úgy mint túlsúlyos, elhízott, vagy simán csak kövér; maradjunk a háj, mint képlékeny anyag témakörében, mert az én plusz öt kilóm nekem talán pont annyi fejfájást és lelki kínlódást okoz, mint másnak tíz, tizenöt, harminc, vagy esetleg még annál is több extra súly.

Amikor hajnalban dolgozom és délutánra már csak szivacs-szerű száradt képződmény van az agyam helyén a koponyámban, szeretem nézegetni ezeket a bugyuta rialitiket, az esküvői ruhásat, amit már említettem, meg az átalakítósat, aminek már magyar változat is van. Van egy pluszos-méretű menyasszonyokat felvonultató esküvői ruhás is, ahol eszméletlen nagyságú hölgyek öltenek magukra fehér ruhákat, és a párjuk és családjuk el van tőle ragadtatva, hogy mennyire szépek. Be kell valljam, tényleg azok. Őket nézve, a hozzáértő divat szakemberek munkáját látva, akik ellátják a hölgyeket frizurával, sminkkel és persze kiegészítőkkel, egyre inkább hatalmába kerít a gondolat, hogy az egész tényleg talán nem fontos. Ezeknek az igencsak megtermett nőknek valóban van ’kisugárzása’ –bármi is legyen ennek a szónak a valódi jelentése-, csillog a szemükben valami, csakhogy… ami engem megfog, és elgondolkodtat, hogy ez a bizonyos valami csak akkor csillog, amikor már dolgozott rajtuk öt-hat ember jó pár órán át. Előtte csak bizonytalan kövér nők voltak, akik talán maguk sem hitték, hogy él még a lelkük mélyén a csodában hinni akaró Csipkerózsika.

Gondolom, mindenkinek más az a súly, amivel jól érzi magát. Nem, megint nem arról beszélek, hogy szeresse magát, szerintem ezt a kifejezést rosszul használják sokan. Én szeretem magam akkor is, amikor sajtot majszolok a rosé borom mellé, ami tudom, hogy fel fog fújni, és kipattogzik tőle a bőröm és az alkoholtól csak éhesebb leszek másnap. Én szeretem magam. A kérdés az, hogy a világ szereti-e az extra kilókat, vagy a kövér/túlsúlyos/elhízott nő másodrangú szereplője csak a társadalomnak –pláne, ha szingli szegény lelkem.

Szóval emiatt is, nem tehetek róla, de mindig bennem motoszkál a kérdés, vajon ezek a nők, akiken nem öt kiló felesleg van, akkor is azzal a férfival lennének, akivel itt a show-ban, ha nem lenne rajtuk az a plusz harminc-negyven-ötven kiló és valódi Csipkerózsikák lennének? De ugyanakkor fontos, hogy minden nő Csipkerózsika legyen, nem fontosabb, hogy boldog legyen? De vajon tényleg boldogok? Vajon a pasijuk róluk fantáziál vagy egy karcsú modell nőről, ha szabadjára ereszti a képzeletét? Vajon fontos-e egyáltalán, hogy kiről ábrándozunk, vagy csak az számít, hogy a nap végén ki fekszik mellettünk? De ha nem fontos, akkor ezek a nagyon elhízott nők mért akarnak mégis Csipkerózsikának tűnni az esküvőjük napján?

Azt akarom ezzel kérdezni: vajon van abszolut boldogság és abszolut kiteljesedés? Vagy valami idilli képet hajhászunk mi, az állandó fogyókúrázók és ehelyett inkább az adott körülmények között kellene kihoznunk a helyzetből a lehető legjobbat? Vajon a mai világban, ahol ennyire fontos a test-kép, hogyan lehet ennyi elhízott ember? Miért bújunk az extra kilók mögé? Egyáltalán bástyának használjuk?

Vannak olyan emberek, akik rengeteg pénzt keresnek ezzel, megélhetést építenek köré, mert imidzsükké teszik a kövérséget. Oké, persze, jöhetnek nekem azzal, hogy mert ők ’elfogadják és szeretik’ magukat, de akkor kérdem én: Vajon azt is elfogadják –és SZERETIK IS?- amikor a nagy melegben alig bírnak néhánytíz métert sétálni, mert nem bírják a lábak a roppant súlyt? Azt is elfogadják –és szeretik?- hogy ruhát vásárolni és viselni kínlódás, mert bevág, szorít, összenyom? Valahogy én ezt nem tudom nekik elhinni.

Egyáltalán, hogyan hagyhatjuk, hogy a tetemes túlsúly összegyűljön?

Életmód, mi? Na, igen, persze, mert a gyerekek görnyednek a suliban a tanórák alatt és egyre kevesebb a tornaóra, és a menzakaja szörnyű, bla-bla-bla. De ha mind unásig tudjuk ezeket a frázisokat, akkor miért nem történik semmi? Miért történik csak nagyon kevés valami? Lehet, hogy ez tényleg nem számít? Mármint, jól össze van rakva a társadalom így, nemde? Vannak, akik felnőttként úgyis csak a számítógépek előtt, vagy laborokban kell ücsörögjenek, nekik nem kell gyorsan mozogni, és atletikusnak lenni, és van egy másik réteg, akik pedig abból kereshetnek sok pénzt és tarthatják majd el leendő családjukat, hogy edzik az eltunyultakat, fitnesz videókat készítenek nekik vagy fogyókurás csodamódszereket dolgoznak ki. Nem is beszélve az eszméletlen dollár-milliárdos bizniszről, amit különböző csodabogyók és készítmények formájában kotyvasztanak össze, valamit az egészségügyi költségekről, amit az elhízás és ezzel kapcsolatos megbetegedések okoznak.

Akkor tehát minden jól van így, ahogy van?

Azt kérdeztem az imént, hogy a százkilós Csipkerózsika vajon ugyanazt a herceget választaná-e, ha mondjuk csak hatvan kilós lenne? Na, persze, tudom: hogy jövök én ahhoz, hogy ítélkezzek mások kapcsolata fölött? Pláne, hogy mindig azt harsogom, hogy megismerni a másikat, szeretni a hibáit is, elfogadni, kitartani. Ezt most is harsogom. Most is azt gondolom, hogy nem a kilóktól lesz valaki jobb vagy rosszabb ember, törődőbb, kitartóbb, megbízhatóbb, szerethetőbb. Csak… Nem értem, hogy ha van olyan szerencséje, hogy talált ebben a világban társat magának, akkor miért nem akar szabadabban élni boldogan? Mert szerintem a kilók, attól is, hogy lesúlyoznak, bekorlátozzák az életünket. A túlzott ételfogyasztás lelassít, eltunyít és az embernek nincs kedve menni sehová, nincs kedve felöltözni, kimozdulni… és akkor a kapcsolat ezt nem sínyli meg? Kérdezem csak, nem állítom, mert őszintén, fogalmam sincs, csak valahogy megint az abszolut boldogsághoz jutok vissza. Ha lehetnék a párommal/családommal/gyerekeimmel abszolut boldog, akkor miért elégszem meg annyival, amit a túlsúly lehetővé tesz?

Azt gondolom, hogy az igazán fontos dolgok helyett kajálunk.

Azért, mert kajálni jó. A legeslegjobb az első vagy második randi a szerelmeddel, amikor vacsizni mentek. Ki ne szeretne ilyenkor kajálni? Más kérdés, hogy ilyenkor sokkal kevesebbet eszünk, mint máskor, és sokkal jobban figyelünk is arra, hogy mit, ugyebár? Merthogy –hölgyeim!- ne legyen nagy a hasam a randis szerelésben, vagy ne fújjon föl, mert milyen már az, ha a vacsi utáni sétán kellemetlen galambokat kell eregetni, arról nem is beszélve, hogy mennyire kínos már az, ha a vacsit nem andalgás követi a parkban, hanem test-mozgás a hálóban, mert ott bizony a galambok még feltűnőbbek –ez persze már nem az első randi után.

Kajálni milyen baromi jó már barátokkal, nemde? Amikor rég láttátok egymást és igyekeztek minél lassabban elkészülő és elfogyasztható ételeket kérni, hogy valahogy addig is álljon az idő, és egyik sztori a másikat követi, és jó érezni, hogy összetartozunk, és ilyenkor meg lassan eszünk, hogy még ne kelljen felállni és fizetni, és hazamenni, mert egy picit ilyenkor olyan, mintha tökéletes lenne a világ.

Vagy milyen jók a családi vacsik, vagy a munkahelyi vacsik, amikor ki lehet pletykálni a rég látott rokont, vagy a főnök új nőjét.

Meg persze azért is jó kajálni, mert anyu vasárnap délutáni sütije jut eszembe a boltban vásárolt hideg almás pitéről, és ettől egy picit olyan, mintha lenne otthonom. Mert nincs finomabb annál a mackósajtos kiflinél, amit a barátnőm ken nekem és magyar paradicsomot vág hozzá, és ha lehetne órákon át csak enném, egyiket a másik után.

Ezért gondolom, hogy a kaja az igazán fontos dolgokat helyettesíti.

Elmaradnak a barátok, a szerelem, a család és marad a kaja, ami valahogy felidézi mindezt. Elmarad a karácsonyi meghittség, de marad az egész napos sütés-főzés, ami feledteti a fa alatt elkiabált családi viszályok fájdalmát. Elmarad a biztonság, hogy rendes munkával lehet élni a világban, és marad az, hogy muszáj enni, már csecsemő korodtól, amikor az anyukád felkölt három óránként a legszebb álmodból, hogy egyél, mert enni kell, és meg kell enni mindent, amit a tányérodra raknak, mert addig nem kelhetsz fel az aszaltól, és később az anyós-jelölted olajban agyon-áztatott kacsasültjét is az utolsó falatig le kell nyomni, mert különben furcsa, a családnak nem tetsző leszel.

Hát csodálni való, ha felnőtt életünkre csak ez marad, a kaja bizonsága és állandósága, amire mindig számíthattunk? Csodálni való, ha ezt adjuk tovább gyermekeinkek, akik, ha nem tartoznak a ’bármit és bármennyit ehet’ szerencsések közé, akkor megint pajzsként használható úszógumijuk lesz.

Meg lehet törni az ördögi kört és levetkőzni a másoktól is védő hájréteget, hogy megmutassuk valódi önmagunk? Vajon a soványak boldogabbak? Magabiztosabbak? Életrevalóbbak?

Utána fogok járni…

Kérlek, mondd el, mit gondolsz! Kíváncsi vagyok a véleményedre.

Ha tetszett, like és megosztás, hamarosan újra jelentkezem.

Női szemmel, nem csak nőknek.

ellácska

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!