Csaladi karma

A hetek es honapok tovaszalltak, es tegnap mar 28 hetes terhessegemet jubilaltuk Kis Mocorgoval, aki ugy masfel honapja erdelmelte ki uj nevet.

Szerettem volna irni, sokat irni, mert ez a magikus transzformacio, ami zajlik bennem, annyi tanulsaggal jar szamomra, hogy jo lett volna mindent megorokiteni, de bevallom, sokat voltam nagyon faradt es inkabb csak a szelid belso nezelodest valasztottam sokszor, aktiv billentyuzes helyett.

Tegnap azonban megert bennem valami, amit ki es le kell tennem. Itt van a helye es ideje, hogy elengedjem a csaladi karmat.

Anyam egy csodalatos asszony. Ezzel illik kezdenem, mert fontos, hogy elmondjam, hogy az iranta erzett szeretet nem itelkezik bennem –legalabbis nem volna szabad, es mindenkepp az a cel, hogy akar ezzel az onvallomassal, akar barmely oldassal es gyogyitassal, aminek ezt meg kovetnie kell, ha lesz ilyen, vegre valoban eljussak a feltetlen szeretetig, hogy meggyogyithassam, es szivbol elengedhessem azt a feladatot, amire o tanit szuletesem ota.

Azt mondtam, hogy csodalatos asszony, es kozben pedig nagyon kimert, sokszor hideg, erzelmeket egyaltalan nem nyilvanito norol beszelek. Gyermekkorombol emlekszem kiabalasokra, veresekre, hajcibalasokra, meg tobb kiabalasra es meg nem ertettsegre, emlekszem a szigoru, nyers hangvetelere, amellyel kritizalt, emlekszem hanyszor es hogyan tolt el magatol, hogyan buntetett, utasitott vissza, hogyan gunyolt ki. Ugyanis szamara en vagyok a karmikus feladat. Nem a noverem, aki teljesseggel felvette az apam szerepet; nem is az ocsem, aki a legkisebb, egyetlen fiucska kepeben eloszor a figyelem kozeppontja, majd hamarosan pedig a legonallobb, legkevesbe a szuloi mintahoz kotodo felnotte lett, hanem en. Az erzekeny, mimoza, erzelmes kislany, aki varta, hogy elismerjek (ujra meg ujra meg ujra), aki szerette volna, hogy biztositsak arrol, hogy szeretik (mert nem, nekem ez nem ‘ugyistudod’ alapon mukodik), aki nagy szemekkel folyton ott allt egyedul valahol a hatterben, mert nemigen jutott ra ido. En okos kislany voltam, a tanulmanyaimmal nem volt baj, nem kellett velem lecket irni. Sok idot toltottem konyvekkel, nem szerettem tevet nezni, sokfele vitt az erdeklodesem, ezert valahogy lathatatlanna valtam szamukra. Lathatatlanna, es felnott koromra egyertelmuen azt ereztem, hogy elfeledette. Elkoltoztem, eloszor csak alberletbe, aztan pedig kulfoldre es szepen lassan rajottem, hogy gyakorlatiag nincsenek szuleim. Az apam nem jott el az eskuvonkre sem, es soha egyetlen egyszer nem jart abban a hazban, ahol het evet eltem az ex ferjemmel. Az anyam egyszeruen nem hivott fel sosem, vagy ha megis, akkor csak veszekedtunk, mert en nem ertettem, hogy lehet, hogy honapokig nem erdekli, mi tortenik velem, es utana is csak kimert es idojaras-jelentes stilusban beszel velem, mint egy idegennel. Ahanyszor otthon toltottem idot a szuloi hazban, igyekeztem beszamolni a dolgaim alakulasarol, meseltem mindenrol, termeszetgyogyaszattol kezdve jogan at egeszen a ThetaHealing csodajaig, es mindig azt hittem, hogy most vegre jobban ertenek, most vegre meglattak, hogy ki vagyok en, de amint eljottem toluk ujra csak a csend, az elutasitas, a nem erdeklodes kovetett. Nem valtozott semmi.

Semmi.

A hazassagom egy katasztrofa volt. Meg akartam felelni anyamnak, ezert azt a mintat kovettem, amit o: hozzamentem egy apam energiajahoz. Egy lusta, agressziv ferfihez. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy ez anyam hibaja volt, szo sincs errol. Csak az utamat latom, ahogyan probaltam a karmikus feladatot megoldnai en is, hiszen ahogyan neki en, ugy o nekem a megoldando karma. Akkoriban sokkal kevesebbet ertettem meg mindebbol tudatosan, es nyilvan, a sajat tevedeseimet nem irhatom az o szamlajara, csak valahogy a kronologiaban szeretnem sorra venni azokat az allomasokat, ahol probaltam valamit tisztitani, gyogyitani mar ezen a feladaton. Szoval azzal egyutt, hogy egy katasztrofa volt a hazassagom, nagy lepes volt a karma feloldasaban, hiszen en nem ragadtam bele, ahogyan o. Nem tudtam egy eleten at viselni a verbalis es fizikai bantalmazast, es bar majdnem teljesen belehaltam, volt egy pont, ahol feleledt bennem a fonix, es a fentiek vezetese akkor is megtalalt, ha meg nem hivtuk sem ThetaHealingnek, sem semminek. Csak valami elementaris, alapveto osztonnek, ahol a hivas, hogy elinduljak, es atlepjek azon a csapdan sokkal erosebb volt mint a felelem vagy a megalazottsag, ami miatt a csapda felzabalt korabban.

Mennyit dolgoztam ezen, hany meg hany even keresztul (elso korben eppen nyolc!) csak arrol szolt minden, hogy tuleljem, meggyogyitsam, magam mogott hagyjam azt a trutyit, amit a hazassagom karmikus feladatai kavartak korem.

Nyolc ev kellett hozza, hogy vegre megismerkedhessek Apukaval (aki mellesleg teszem hozza hasonlo nem semmi karmikus feladatok megoldasaval volt ezido alatt elfoglalva), es egy ujabb ev, hogy Kicsi Mocorgo vegre itt legyen a pocakomban es megtanitson Anyanak lenni.

Nem tudom, eleg jo tanulo vagyok-e, de ezen a nyaron kaptam a kitisztitando feladatokat dogivel. A noverem, az anyam, a sogornom, az anyosom es ujra az anyam egyik feladattol a masikig sodortak, es tudvalevo volt, hogy eljon a kiteljesedes, ami tegnap esett meg, amikor a kovetkezo telefonbeszelgetes zajlott le koztem es Anyam kozott:

En: -Szia Anyu.

O: -Na vegre mar, hogy felveszed. Mar nemtom hanyszor probaltalak hivni. (Egyszer. Egyszer probalt ket nappal korabban, amikor is dolgoztam, es nem tudtam felvenni a telefont. Egy otcsillagos szalloda recepciojan nem illik maganhivasokat intezni, meg akkor sem, ha az Anyam hiv, akirol ket honapja nem hallottam semmit.)

En:-Tudod, hogy nem tudok telefonalni, amikor dolgozom.

O: -Na. (sertodotten) Szoval hogy vagy?

En ekkorra mar ujra az a kislany voltam, aki tudta, hogy az anyukajanak megint csalodast okozott. Beguboztam es megfeszultem, es ereztem, hogy Kicsi Mocorgo a hasamban osszerezzen.

-Jol. –Ezt birtam csak kinyogni. Mi mast mondhattam volna? Pedig annyi mindent lehetett volna meselni. Hogy kepzeld, Anyu, kifestettuk a szobat! Hogy Apuka raert a mult heten, es csodaszep levendula-lilara festettuk a kis sarkot, ahova Mocorka erkezik majd. Hogy kepzeld, Anyu, elkezdtunk vasarolgatni. Hogy a Lidl’s-ben pont babas holmi akcio volt, es organikus pamut baba-agynemut es alvos rugdalozokat vettem nevetseges aron, es megvettem az elso szoptatos melltartoimat is. Es hogy Apuka babakocsit vadaszott nekunk a donedeal.ie-n es talalt is egy Baby Elegance-t, ami baromi igeretesen nez ki, es a no osszesen 120 euroert eladja, es ha tenyleg olyan jo allapotban van, mint a kepeken, akkor a hulyenek is megeri. Annyi mindent lehetett volna… De nem tudtam, mert hideg volt es elutasito.

Aztan olyanokat mondott, hogy azert nem hivott fel eddig, mert ‘nem beteg vagy, hanem terhes’ es ‘kulonben is felnott ember vagy, nem kell ellassalak mar, mint egy gyereket’. Aztan kozolte, hogy otthon ‘a radio egszakadasrol beszel’ es amugy sem er ra. Majd letette. En pedig ott ultem a kanapen, es ujra az a kislany voltam, aki nem erti, hogy az anyja miert nem szereti. Miert utasitja el, miert nem orul vele, miert nincs soha, amikor jo lenne, ha lenne?

Hanyszor voltam mar itt? Ezerszer. Es ennek most vege. Ugy dontottem, hogy elengedem ezt a karmat, es azt mondom: koszonom a tanitast, en most mar tullepek ezen. A szivembe irtam, hogy Mocorgo soha nem lehet tul tavol ahhoz, hogy a szivemhez ne legyen eleg kozel. Hogy akarhany testvere jon, vagy barmi is lesz, figyelni fogok ra, es meghallgatni, amit mond. Megkerdezni, mit erez. Engedni, hogy sirjon, es olelni, puszilni, szeretni, amig majd eltol o, ha akar. Az anyam pedig remelem tudja, hogy hanyszor latom ot magamban. Ha a tukorbe nezek, az o szeme nez ram vissza, az arca, az ajkai az en arcomon vannak. Mindig itt van velem, hiszen o is csak egy tokeletes lelek egy masik valosagban, es hozza kepes vagyok csatlakozni. Ezen a fizikai sikon pedig elengedem.

Es ez igy van, igy van, igy van. Megtortent.