Be kell valljam, hogy nem Apuka volt az elso, akivel a hirt megosztottam.
Az elmaradt mensi elso napjan teszteltem, nem a reggeli elso pipvel, hiszen mar tudtam, es amugy is azt akartam, hogy olyan terhesseget mutasson a teszt, ami reggel, delben, este, vagy akar delutan is megjelenitheto, ne pedig csak valami ejszakai felgyulemlett tulhormon huzzon csikokat a kiskutyure.
Szabad napos voltam, a teszt pozitiv lett, en elsirtam magam. Megdobbento, hogy mennyi gondolat es erzelem szaguld vegig az agyamon egyetlen masodperc toredeke alatt, abban a ki nem fejezheto ido egysegben, amikor eloszor meglattam a feliratot ‘pregnant’.
Nyivlan volt benne orom es hala es megnyugvas –hogy az alom valodi uzenet volt-, es izgatottsag, de… Annak tukreben, hogy egyszer mar tartottam itt, es abbol nem lett baba, volt ebben mas is. En legtobbet a ketseggel kuzdok. Az allando ‘de biztos?’ kerdessel, azzal az erzessel, hogy semminek nem merek igazan orulni, mert abban a pillanatban, amikor megkapom, atfut rajtam az erzes, hogy akar el is veszithetem. Soha, semmikor, semmiben nem voltam ‘biztos’. Az emberek, az elmenyek, a helyzetek, a kulonbozo terek, helyszinek, szoval soha semmi nem maradt velem, nem jelentett allandosagot, csak atutazast, pillanatnyi erintkezest, osszekapcsolodast es elvalast. Az en eletem, ez az elet –valamiert ilyenre alkottam-, nem a letelepedesrol, az allandosagrol, a gyujtesrol, a stabil gyarapodasrol szol –szolt eddig?- szamomra, hanem a megtapasztalasrol es elengedesrol. A befogadasrol es elbocsatasrol, az igen es a nem kettoserol. Ahogyan a magyar nepmesek mondjak, hogy jottem is meg nem is, hoztam is meg nem is.
Azt mondtam, hogy valamiert ilyennek teremtettem, hat van-e gazdagabb annal, mint akinek mindig van a sziveben hely uj tapasztalasokra? Van-e oromtelibb annal, mint ujra uj embereket fogadni es vendegul latni bennem –az eletteremben, auramban, a lelkemben-, van-e valtozatosabb annal, mint osszepakolni, elkoltozni, ujrakezdeni, uj kulturakat megismerni, megtanulni ott elni? Ez a kivancsisag, ahogy Anyam mondta mindig ‘az elet habzsolasa’, amit en csinalok, ugy hiszem, ez hozott ebbe a letbe, ebbe az inkarnacioba. Ezert hittem sokaig, hogy egyedul kell az uton mennem, ezert kellett sokat dolgoznom azon, hogy befogadhassak egy Tarsat –Apukat-, aki hasonloan kivancsi, es ehhez kellett a sok turelem es megertes es egymas nagyon szeretese, hogy elhiggyuk, hogy egyutt is folytathatjuk azt az utat, amit felelembol eddig mindig maganyosan kepzeltunk el.
Talan Connor ezert nem maradt velunk az elejen. Talan ezert koszont be, hogy megmutassa, hogy csatlakozna hozzank, velunk jonne az uton, de mi –az en testem fizikalisan es Apuka lelke- akkor meg nem tudtuk befogadni. A koztunk levo kotes –ebben az eletben- meg nagyon uj volt es meg kellett merettettnunk, hogy erosodjunk es felnoljunk es szerelmesparbol emberparra erjunk, akik ezuttal mar kepesek befogadni egy kis lenyt, ha jonni kivan.
Ez mind vegigfutott a lelkemen, amikor a kijelzon megjelent, hogy ‘pregnant’.
Apuka csak a masodik volt a sorban, akivel megosztottam a hirt aznap este, amikor hazaert a munkabol. A szivem iszonyatosan kalapalt, majdnem szedultem, amikor kivettem a pozitiv tesztet a fiokombol es szo nelkul letettem ele a konyhapultra. Rapillantott es elmosolyodott.
-Ez meg mikor tortent? –ezt kerdezte.
-Mostanaban. –mondtam en.
O megolelt es azt mondta,
-Gratulalok, Mami.
Anikot valasztottam mentoromnak erre az utra, amikor en anyava, a magzat pedig kisbabava erik. Ot hivtam fel eloszor es senki mast. Egy olyan anyat akartam magam mellett tudni az elkovetkezo honapok maganyos hallgatasaban, aki nem beszel feleslegesen. Aki nem lat el keretlenul tanacsokkal es aki mellozi a remtorteneteket. Nem regisztraltam fel a ‘What to expect’ mobil alkalmazasra –mint az elso alkalommal-, es nem kezdtem el olvasgatni az interneten minden eszelos forumon. Csak vele beszeltem arrol, ami tortenik. Egyetlen mesterrel, akit tisztelek es nagyra tartok. Csak neki mondtam el, hogy nehez volt neha varni, hogy csak menjenek a hetek, mert itt, Irorszagban 8 hetes koromban mehettem eloszor ‘korai’ ultrahangra, azt is csak a tavalyi veteles miatt. Kozben pedig mas nincs, csak a varakozas. A maganyos, csendes, szemlelodo varakozas. Ahogy a vilag ugyanaz, csak en valtozom. Egeszen eszrevehetetlen modon, eloszor csak finoman, leplezetten. Csak en tudom, hogy egy elet novekszik bennem, akik ram neznek, csak legfeljebb nem ertenek. Nem ertik a kulonos fenyt a szememben, az egyre gyakoribb asitasokat, talan azt sem veszik eszre, hogy nem iszom mar kavet. Csak en figyelek eberen minden belso rezdulesemre, folyton jeleket kutatva, neha megnyugodva, maskor ketelkedve, hogy vajon ott vagy? Bent vagy? Novekszel? Csak en melazom el, csak en merengek es senki nem erti a feszbukra kiirt uzenetemet:
Poota mata kee asees
(szik ima es aldas, amelyet akkor mondanak, amikor varandos az anya, amikor a gyermek megszuletik, vagy anyak napja alkalmabol).
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: