A Yang táplálja a Yint. A Yin tartalmazza a Yangot.
-Neked milyen a nyár illata?
-Napraforgók –felelte gondolkodás nélkül. A férfi vele szemben azonban tovább hallgatott, türelemmel, az éterben kézzel fogható figyelemmel. –Napraforgók –ismételte a nő- fanyar napraforgó illat. Tudod, a napraforgó nem édes-illatú, mint a virágok általában, hanem nyers és savanykás, valahol talán kesernyés is. A beérett magoknak pedig olaj-illata van. –A férfi némán bólintott, és tovább várt. –Szőrösek, durva tapintásúak a levelei, nem hivalkodóan csábítók, mint a pusztán ’szép’ virágok, érted? –ezúttal nem is várt reakciót, mert a vele szemben ülő figyelme szinte körülölelte. –Aztán… a föld illata. A megtermékenyített földé, amely már nehéz az őszre készülő új élettől. Ennek a nehézségnek is illata van, olyan illata, amely sürget arra, hogy élj! Élj, mielőtt ősszel megszületik az új élet és a tiéd örökre megváltozik.
Annyira kell élni nyáron. Talán azért, mert fojtogató ennek a felfokozott életnek a múlandósága. Annak az illatát érzem, amikor valaki belép az életembe és abban a pillanatban tudom, hogy nem marad soká, és minden percben vágyom rá, hogy eltolhassam a búcsú érkezését, de nem lehet, mert könyörtelenül kiszámolt mennyiségű pillanatot tölthet csak velem és a boldogság legfőbb fokán is átjár az elmúlás jeges borzadalma. –A férfi pontosan tudta, hogy miről beszél. Szemében a lány szeméből leírt fájdalom tükröződött, kiszáradt a torka és tudta, hogy nem kell mondjon semmit, mert szó nélkül is értik mindketten. –A nyárnak olyan az illata, hogy boldognak kell lenni, és minden percben emlékezni kell rá, hogy minél jobban és teljesebben átéljem ezt, mert amikor majd ősszel visszanézek az elmúlt boldogságra, azt fogom kívánni, hogy bárcsak jobban megbecsültem volna ezt a gyorsan elillanó aromát. És már most tudom, hogy nem jöhetek vissza soha ide, és belül, a szakrális csakrámnál fáj, és megértem, mit akart mondani a költő, amikor azt írta, hogy ’fájása édes, had fájjon’.
Elhallgatott egy pillanatra. A légben remegő szavak ereje ottmaradt köztük és mozdulatlanná dermesztette mindkettőjüket. Az étterem kavargó forgatagában alig érzékelték a külvilágot, mintha láthatatlan buborék venné körül kettejüket, és ebben a gömbben egészen más síkokra eveztek, más dimenziókba csusszantak át, lebegtek a világ felett.
Lassan, szinte erőltetetten emelte a karját, és kortyolt néhány csepp vizet. Szinte lélegezni sem mert, mert nem akarta, hogy ez a különösen édes levegőjű kalitka, amit a nő a szavaival köréjük varázsolt, valahogy elpukkanjon, és minden reményével és vágyával csak arra koncentrált, hogy minél tovább ebben a mágiában úszva, csakis kettesben maradhassanak.
-Örökkévaló szeretet. –folytatta sokára a nő. -A nyárnak örökkévaló szeretet-illata van.
-Örökkévaló? –ismételte nem is kérdésként, mint inkább kapaszkodásként, hogy a szó az ő szájában is éljen, és ezzel közelebb kerülhessen hozzá.
-Érezted már valaha, -a terítőre bámult, mert a férfi tekintete nehézzé tette hogy gondokodjon- érezted már valaha, amikor először találkoztál valakivel, hogy szeretted már jóval azelőtt, hogy megismerted? Nem vágyról beszélek, vagy romantikus szerelemről, hanem arról, amit például az ember… –rájött, hogy felesleges általánosítani- amit az unokahúgom iránt érzek. Az első pillanatban, amikor megláttam, és azóta is, valahányszor a karjaimba foghatom, elönt ez a határtalan, örökkévaló, soha-korábban-nem-ismert szeretet, aminek semmi köze semmi máshoz, amit valaha bárki iránt éreztem, de ami jobbá tesz, megvált, felemel és… megtisztít…- az utolsó szót már átnedvesedett hangon súgta, hosszú szempillái között csillogó könny bújkált. A férfi éles fájdalmat érzett a lelkében és szerette volna, ha magához húzhatja és örökké ölelheti. Szeretett volna leglább átnyúlni a kicsiny, szűk asztalon és megérinteni, de tudta, hogy közelebb már akkor sem kerülhetne hozzá. Tudta, hogy saját fogyatékossága végett nem tudna adni neki semmit, és egy pillanatra düh villant a szemében, saját magát emésztő düh, és akarta, hogy képes legyen másmilyen lenni, és akkor…. Elpattant a buborék.
-Néha jó lenne megtenni dolgokat, néha annyira vágyom megtenni valamit, amivel tudom, hogy nem élhetek együtt, és szeretnék kilépni magamból, hogy csak egy rövid időre azt tehessem, és aztán visszaszállhassak ebbe az önvalómba és ne kelljen együtt élnem a következményekkel.
Mindegy, melyikük mondta ki, mindketten értették, mert ugyanezt érezték. Talán csak nem kell minden vágyat elhasználni, ahogyan korábban tették, és szerencsétlenek voltak tőle. A lány görcsös lett és félelemmel akarta, hogy a férfi olyat tegyen, amelyre nem volt kész, ezért elmenekült. Két teljes hónapig nem beszéltek egymással. A lány próbált néha közeledni és kérte a férfit, hogy legalább a köztük lévő barátságot igyekezzenek újra meglelni, de ő annyira rettegett saját érzelmi debilitásától, és attól az elementáris vonzalomtól, amelyet még önmaga előtt is képtelen volt letagadni, hogy még a lány üzeneteire sem válaszolt. A köszönését sem fogadta. Elmentek egymás mellett a folyosókon és elfordították a fejüket, és mindketten csak fájtak.
Aztán… talán csak fordult egyet a világ és az égi rendezők újra összeírták a sorsukat. Finoman, lassan, bizonytalanul. Visszakapták egymást. Félszegen lettek egymás életének részei újra, megteremtett lopott tökéletességgel. Mert ugyan valós volt minden pillanat, és mégis elképzelhetetlen. Tudták, hogy képtelenek ebben a világban szenvedélytől fűtött önmagukban együtt lenni, ezért meghajlították a teret és újra és újra ilyen buborékokat teremtettek. Boszorkányokról, sámánokról, kínai orvoslásról beszélgettek, és tudták, valódibbak voltak minden dimenziónál és mégis, minden találkozás után félve ereszkedtek vissza ’egyéb’ életük sokszor jeges vízzel töltött, dermesztő medencéjébe.
A Yang táplálja a Yint. A Yin tartalmazza a Yangot.
A világ változik, és az utak összeérnek
Kommentek