Had meséljek el egy történetet. Csak röviden és vázlatosan, mert nem az a lényeg, hogy kivel és mikor történt meg. Lehettem volna én, de akár te is, bármelyikünk.
Ismerem ezt a lányt. Nőnek mondhatnám inkább, mert sok fájdalmon és csalódáson túl már nővé érik a nő, nem maradhat csupán egy lány, aki keresi a társát, csupán egy lélek, aki szeretetre, védő-ölelő karokra vár. Szóval ismerem ezt a lányt, nőt, akit erőssé tett egykori agresszív társa és önállóvá a lét, és széppé lelkének mélysége, és hihetetlenül okossá a tudásvágy és a sok-sok gondolkodás. Úgy tűnik, a mai világban nem nyerő kombináció. Álmai vannak, még így a negyvenhez közel is, álmai családról, gyerekről, szerető társról, amit sem egy katasztrofális házasság, sem az összes félrement, hosszabb-rövidebb kapcsolatocska sem ölt ki a lelkéből.
A fiú, aki ebben a történetben szerepel, a munkája kapcsán került a képbe. Nem fiú már ő sem, férfi lenne, ha családja lenne, de nincs neki, mert ugyan élt együtt nővel, akivel komolyan is gondolta volna, de a nő –a sablontól eltérően- agresszív volt és mivel a fiú nem emelt kezet rá, még akkor sem, ha provokálta, az vetett véget a kapcsolatnak, hogy a nő ütötte meg. Nyilvánosan, barátok előtt, megalázva, összetiporva a férfi lelkét és méltóságát.
Ezek ketten találkoztak, gyógyuló félben, de félénken és lassan-óvatosan közeledtek egymáshoz, mert valami vonzás az első pillanattól vibrált közöttük. A lány elhajtotta többször a férfi közeledését, aki távol is maradt hónapokon át. Ezalatt a fiú próbálkozott visszamenni korábbi kapcsolatokba, felmelegíteni valamit, ami rég elveszett, de úgy találta, hogy csak fájdalommal jár a be nem heggett sebek újabb felnyitása és végül aztán úgy döntött, hogy jobb egyedül. Ekkor újra találkozott a lánnyal.
Úgy érezték, kényelmes beszélni a fájdalmakról, elmesélni egymásnak, kimondani olyant is, amit talán csak akkor oszt meg az ember, ha idegenhez szól. Idegenhez, aki aztán elmegy és soha többé nem szembesít azokkal a titkokkal, amiket oly félénken rejtegetünk még magunk elől is. Ezek ketten tehát elmeséltek mindent egymásnak. Teáztak bevásárló központok presszóiban és cseteltek a világ két külön pontjáról. A fiú vágyta a találkozást a lánnyal, a lánynak pedig hiányzott a férfi meleg, ölelő hangja, és simogató tekintete, és mivel mindketten árvák voltak és egy este több bort ittak a kelleténél, az éjszaka egymás testébe bonyolódva találta őket, forró csókok és szenvedélyes ölelések és elnyújtott, eltúlzott, elveszett, rég elhagyott érzéki élmények elevendedtek meg, amit talán egy korábbi életből hozott, zsigeri harmónia font tökéletes szinfonikus művé a lét teljes, globális, mindent elnyelő szonátájában.
Másnap reggel valahogy hidegebbnek hat még a szoba levegője is, szárazabbnak a test, kérdőbbnek a csend. A lány arra kérte a fiút, hagyja magára, ezért a férfi elment. Külön-külön töltötték a napot merengve célon vagy céltalanságon, jelenen és jövendőn, és próbálták kitalálni, hogyan tovább. Terveik voltak, amibe nem fért bele a másik; újtuk, amiről nem akartak letérni. A férfi úgy vélte, ez csak egyszeri bódulat volt, a nő pedig úgy, hogy ilyen banális munka-kapcsolatba semmikép sem éri meg belebonyolódni.
Valahol valakik mégis mást terveztek nekik. Újra egymásba boltottak és nem tudtak ellenállni az újonnan talált és kettejük közt mintha magától sokszorozódó energiának. Titokban, hogy ne kelljen megfogalmazni, vagy megmagyarázni, hogy mi van közöttük, hiszen ha mások is tudják, akkor már fel kell címkézni, vagy legalábbis maguk előtt minimum definiálni azt, amire már nem mondhatják, hogy
’Csak barátok vagyunk’; –szóval titokban újra és újra egymás karjaiba olvadtak. A nő csábító lett és kinyílt, mint valami elvarázsolt bimbó a harmat érintésére. A férfi önbizalma szárnyalt és tervei új erőre kaptak, a nőtől és nővel kapott és szerzett isteni szikra áthatotta minden napjait, és úgy érezte, bármit meg tud valósítani. Ez az erő, amit nem ismert korábban, és nemigen tudta, hogyan került az életébe, mint valami friss lendület járta át, olyan löketként, ami kellett újra és megint.
Egyre több időt töltöttek együtt, beszéltek álmokról és csodákról, olyanok voltak, mint a pajkos angyalok, egymásba olvadtak és szétváltak, zenéltek és ettek, vagy csak feküldtek egymás karjaiban és élvezték az érintés örömét.
Csakhogy a lány kezdte üresnek érezni magát az együttlétek között. Nem hívhatta fel a férfit, hiszen hivatalosan nem voltak egy pár. Nem gondolhatott rá úgy, ahogy mégis gondolt, nap, mint nap, ahogy merengett azon, hogy vajon közelebb engedi-e majd magához a fiú, vajon kimondja-e, hogy ők összetartoznak, vajon gondol-e rá ő is úgy, ahogyan ő álmodozott már családról és közös kis kertről, kutyáról és cirmosról, és soha véget nem érő boldogságról. Tudta, hogy álmodozni így banális ostobaság, de tudta azt is, hogy erre vágyik, szerelemre és kapcsolatra, valódi összetartozásra, legitimált együttlétre, tiszta helyzetre; nem csak titkos-izgalmas-bizsergő légyottokra.
A férfi azonban nem beszélt róla senkinek, nem hívta meg a barátai közé, nem mutatta be senkinek, hiszen ami volt, nem volt valós, csak varázslat, csak valami, ami feltöltötte és felélesztette, de igazán mégsem létezett. Nem létezhetett, hiszen megbeszélték, hiszen eldöntötték, hogy ez nem kapcsolat, és nem is lehet az. Mert mást terveztek, a férfinek más terve volt, nem akart beleszeretni és nem akarta, hogy hiányozzon, és nem engedte, hogy fontos legyen, vagy átírja a terveit, és nem akarta tudni, pedig tudta jól, hogy amikor magához öleli és cirógatja a hátát, a nő valóban vele van, mellette, benne, tisztán és nyíltan, és amit ad, azt szívből adja, nem pedig barátságból.
Eltelt néhány hét. Boldogság és vágyakozás között, álmok és realitás között, együtt és mégis egymás nélkül. Aztán a nő kimondta. Már pedig amikor a szavak belehullanak a létbe, minden iránya változik. Ő pedig kimondta, mert feszítette belülről, mert nem tudott más lenni és úgy tenni, mintha jó lenne így; kimondta mindazt, amit tudtak jól, mindketten tudtak, hogy nem lehet hogy így legyen, mert ez nem elég. Azt mondta, nem tud többet adni, mint amit kap, nem tud csak a szeretője lenni valakinek, aki nem meri felvállalni, és nem engedheti meg magának, hogy újra elkövesse azt a hibát, amit már annyiszor. Azt, hogy nem mondja el, mire vágyik. Azt, hogy megalkuszik, és háttérbe szorítva vágyait, csak reméli, hogy a másik is ugyanazt érzi, amit ő, és beleszövi álmaiba, és reméli, és vágyja, majd csalatkozik.
Azt kérdezte, képes lenne-e a fiú leengedni a védelmi vonalait, és beereszteni őt a szívébe, az életébe, képes lenne-e megadni neki azt, amit úgy hiszi, megérdemel.
Megkérdezte a férfit, hogy képes lenne-e szeretni őt.
A férfi azt mondta, egyetért. Azt mondta, a nő többet érdemel titkos viszonynál. Azt mondta, csodás volt, ami köztük volt, és azt mondta, nem akarja, nem meri, nem engedheti be az életébe a lányt. Azt mondta, eldöntötte, hogy nem akar kapcsolatot, azt mondta, nem akar többet adni, bármennyire szeretne is. Nem meri, nem lehet, nem tudja, nem meri. Majd megkönnyezte az elengedést.
Ma mindketten egyedül vannak újra.
A nő továbbra is a csodát várja.
Amikor azt kérdik tőle, miért nem volt elég, miért nem tudta legalább ezt megtartani az életében, tiszta a szíve és tiszta a szeme, amikor válaszol. Mert csoda nélkül nincs értelme. Mert a varázslat ígérete nélkül csak azért lenni valakivel, hogy ne legyen egyedül, számára nem elfogadható. Mert ez nem elég. Mert ő szereti annyira magát, hogy tudja, hogy ezt a nőt szeretni kell és nem csak ’úgy csinálni mintha’, mert az nem elég. Mert csoda kell, szerelem, őszinteség, valódiság. Mert úgy érzi, sokkal kevesebb fájdalom lenne a világban, ha az emberek tisztességesen és őszintén, egyszerűen csak beszélnének arról, amit éreznek.
Nem könnyű beazonosítani az érzéseinket. Nem könnyű tudni, mire vágyunk valójában, merre szeretnénk menni, vagy mit kívánunk a másiktól. Sok-sok kapcsolatot látok, ahol a felek nem merik elmondani a másiknak, hogy mire van szükségük, mert attól félnek, a másik elmegy. Nem könnyű tudniuk kik is valójában a másik nélkül, hol végződik önmaguk és hol kezdődik a másik. Mi marad, ha elmegy a másik, mi marad, ha nem rendelődnek alá, mi marad, ha társak akarnak lenni, nem csak ’másik felek’.
Valóban, a csoda ritkán történik meg. Amikor megtörténik, talán akkor sem azonnal. Talán újra és újra el kell buknunk, de hiszem, hogy a másik nem azért van mellettünk, hogy lemondjunk a vágyainkról miatta. Sokkal inkább azért, hogy tanítson valamit, hogy megmutassa, hol tartunk éppen, kik vagyunk, és kikké lehetünk. A fájdalmat a kimondatlan élvárások okozzák, nem pedig az, hogy a társunk ilyen vagy olyan. Ő is csak a saját útját járja.
A világ sokkal kellemesebb hely, ha társsal járunk benne, ha van, aki a nap végén megölel, és a szemébe nézve azt érezzük: ’itthon vagyok’. De mi van azokkal a kapcsolatokkal, ahol csak háborog a lelkünk, és folyton azt érezzük, hogy várunk a másikra, hogy valamit megtegyen, kimondjon, változtasson? Talán nem is tudja, mit szeretnénk. Talán ha tudná, megadná, vagy talán elengedne. Mi van akkor, ha merünk kiállni a bennünk élő és vágyódó lélek mellett, és hisszük, reméljük, hogy talán nem csak az idő köt össze társunkkal? Talán nem csak két egymás mellé sodródott hajótörött reszket ugyanabba a roncsba kapaszkodva. Talán valóban megláthatná kik vagyunk és talán tényleg szeretné is azt a lényt, ha elmondanánk, ha meg tudnánk valóban mutatni.
Legyetek szabadok, szeressetek azért, mert nem lehet nem szeretni, ne pedig félelemből!
Legyen Valentin nap, legyen szerelem!
Legyen csoda!
Te mit gondolsz? Kérlek, mondd el a véleményedet!
Ha tetszett, like és megosztás, hisz tudod.
Hamarosan jelentkezem újra , Ellácska szemével nem csak hasonlóan gondolkodóknak!
namaste
Kommentek