Amióta világ a világ, mindig voltunk és leszünk is olyanok, akik valami megmagyarázhatatlan elvágyódással a szívünkben születünk. Talán van is okunk rá, de az is lehet, hogy egyáltalán nincs semmi, mert kényelmesen élhetnénk, csendesen és nyugodtan. Talán vágyunk is erre, de mégis, valami hajt, talán a belső kényszer, talán a történelem.
Ma már nem fontos, emlékszünk-e azoknak a híres utazóknak a nevére, akik először indultak neki és találtak valamit, valami újat, hiszen ott az internet. Csak meggoogle-jük és ott a lista, a nevek és tények, hogy ki mit és még az is, hogy mikor. De én azt kérdezném, hogy miért?
Persze, a pénz, az új kincsek, fűszerek, ásványok, mit tudom én, de tényleg? Mármint tényleg az anyagi haszon az, ami rávesz egy emberi lelket arra, hogy járt utat a járatlanért, igenis lecseréljen? Hogy nekiinduljon, és bár el sem tudjta képzelni, mi vár reá, valahogy azt reméli, hogy egy olyan lehetőség, ahol jobb lehet az újrakezdés, valami válasz, ami nem látszik, ami elhomályosul saját világában, talán csak azért, mert nem megfelelő szemszögből nézi.
Az emberi lélek –úgy hiszem- otthonra vágyik. Valamire, amit saját vackának nevezhet, hiszen még az állatok is kötődnek saját szaguk foglalta területeikhez. De akkor miért kívánjuk annyira az újat, az ismeretlen ízét, és miért nem térünk vissza, ha már belekóstoltunk?
Eredj, ha hittelen
hiszed: a hontalanság odakünn
nem keserűbb, mint idebenn.
Eredj, ha azt hiszed,
hogy odakünn a világban nem ácsol
a lelkedből, ez érző, élő fából
az emlékezés új kereszteket.
(Reményik Sándor)
A megszokott világ annyira szűkké válik egy idő után. Bele kellene tudnunk illeszkedni, de mi van akkor, ha valahogy másra vágyunk, valahogy érezzük, hogy nem lehet ennyi. Hontalanság idebenn? Nem lehet, hogy előre legyártott sablonokba paszírozzuk bele, amik vagyunk, mert mégiscsak mások vagyunk. Mások, méghozzá mindannyian, mások, nem sablonok, hanem egyediek. (A vers egyébként nem erről szól, hanem valódi hontalanságról, ők azok, akikre utaltam, akiket a történelem űz. Viszont én azt kérdem, mi a helyzet velünk, akik valahogy történelem nélkül is hontalanok vagyunk, idebenn?)
Elindulunk. Először talán nyugat felé, hogy gazdasági biztonságot keressünk. Vagy keletnek, ha a lélek ösztöne húz? Wass Albert Eliza című könyvében teszi fel a kérdést, mi van, ha nincs már nyugatabbra? Ha elfogy a föld? Az üres, meghódítatlan, vad, eredeti föld, ahol kialakíthatnám saját szabályaimat. Akkor hát elkezdünk alkalmazodni. Én tehozzád, aki jöttem, és te is hozzám, aki fogadtál.
Vajon valóban?
Úgy értem: elindulunk valahová, ahol mást találunk, mint ami otthon volt, és aztán szépen elkezdjük a saját ’kultúránkat’ beleintegrálni abba a paradicsomba, amibe elindulván megtalálni véltünk valamit, ami hiányzott. Akkor miért nem maradtunk otthon? Már ha nem akarunk belesimulni abba, amit találtunk? Kíváncsi lennék a benszülött indiánok vágytak-e megismerni Kolumbusz véres agresszióját és az ’óvilág’ kultúráját… Vajon jobb lett nekik ettől? Nem, ne értsetek félre, nem álszent naivsággal áltatom magam, hogy mindenki maradjon otthon, mert hiszen a biológiai diverzitás az élet alapja és mellesleg szerintem csodája is, ehhez pedig alapvető, hogy keveredjenek gének, szokások, kultúrák, de vajon… létezik olyan, hogy ’fenntartható fejlődés’?
Bali, az érintetlen paradicsom. Leglábbis az volt, ezért indultak el ide messzi földről érzékeny lelkek, akik megtalálni véltek itt valamit, ami annyira hiányzott. Teret, időt, csodát és békét, és hiszem adtak, sokat adtak a kultúrának akiket megihletett ez a vidék és festeni kezdtek vagy pusztán nap, mint nap meditálni a békéért. Tudom, hogy minden hatásnak van ’mellék’-hatása is, és pont ezért féltem szívemmel ezt a Paradicsomot. Vajon meddig marad az, ami talán még most is, talán még sokáig ez maradhat, addig, amig…
Telis-tele építik szállodákkal a megmaradt telkeket. Azért, hogy áramoljon ide a tőke, a pénz, a gazdagság, amit a világ minden tájáról érkezők hozunk. De nem csak hozunk, cserébe viszünk is: antik balinéz szobrokat, például. Csak mert tetszik, mert van rá pénzünk, hazavisszük, valahová a nyugati világba, hogy elvigyük vele innen… mit is? A békét? A lélek nyugalmát? A hit tisztaságát? Tényleg?
A balinéz ember pedig dolgozik, nem érti, ha kérdem, hogy miért nincs vasárnapja, vagy szombatja, hiszen van neki, azt mondja, és akkor is dolgozik. Másként mi értelme a létnek? Ha nem dolgozik? Megadja az Isteneknek, ami az övék, áldoz számukra, de tétlenséggel nem tölti az időt, a turista pedig költi a pénzét. Hová megy a pénz? Kihez? Nem az itt lakókhoz, mert ők nagyjából 100, nagyon szorgalmasak akár 200 eurot is megkeresnek havonta. Ők nem élvezik mindazt, amit mi megtalálni vélünk itt: a masszázst, az éttermeket, az ayurvédikus gyógyítást. Persze, nekik nem is kell ezért terapeutához járniuk, mert ők élik, a mindennapjaikban élik azt a csodát, amiért mi huszonórákat utazunk. De mégis…
Nem igazságtalan ez? Mitől van jogunk nekünk kihasználni ezeknek az embereknek a tudását, genetikusan magukba szívott gyógyító erejét, amikor nekik maguknak nem jut rá pénzük, de idejük se, hiszen az év minden napján dolgoznak. Láttam egy várandós kismamát, a hetedik hónapban, felszolgál egy felkapott, divatos étteremben. Éjjelig dolgozik, a vendégek füstöt fújnak rá, nekem pedig fáj a szívem. Neki nem. Számára ez természetes. Csak elodázó mosollyal fogadja a kérdést: -Nem fáradsz el? –ahogy megérintem a karját, és azt mondja, hogy ez a munkája, ez az élete, ez az, amit csinál, nem érti, miért ne kéne dolgozzon. Majd kap három hónap szabadságot, amikor megszületik a gyermek.
Valahogy számomra ez igazságtalan. Hol van a fejlődés? Hol van a visszajuttatás? Meddig vesszük el, amit adhatnak érintetlen paradicsomok, meddig használjuk a szépséget saját boldogságunkra anélkül, hogy valóban adnánk is valamit cserébe?
Pénzt? Jobban élnek tőlünk a balinézek? Talán igen, talán több a lehetőség, de valahogy mégis olyan álszentség ez! Ők nem akarnak többet, nekik nem járna az, hogy utazni tudjanak?
Persze, ki akarna kiesni a Paradicsomból? Ki szeretne innen elmenni bárhová és minek? Mit adhatnak a civilizáltabb világok, ami többé tehetné a belső és külső világ harmóniájának csodáját? Kinek kell a műanyag-civilizáció tudásfájának rothadó gyümölcse? Egy olyan világé, mely csak beszél és konferenciázgat, de a legalapvetőbb, legegyszerűbb lépéseket sem teszi meg azért, hogy bele ne fulladjon saját mocskába. Testi-lelki fertőjébe.
Fenntartható fejlődés?
Mellébeszélés, kifogások, bla-bla-bla.
Te mit gondolsz? Kérlek, mondd el a véleményedet!
Ha tetszett, like és megosztás, hisz tudod.
Hamarosan jelentkezem újra ,
Ellácska szemével nem csak hasonlóan gondolkodóknak!
namaste
Kommentek