A lehetetlen nem létezik

Igen, tudom, ez a Nike (ugye?) szlogenje, de most nem sport-eszközökről, vagy sport ruházatról fogok írni.

Hanem valóban, hogy nincs olyan, hogy lehetetlen.

Az ütött szöget a fejembe, és már jó egy hete ezen rágódom, hányszor bizonyította már be az élet, a történelem, és az összes buta sorozat is, hogy olyan dolog, hogy lehetetlen, nincs.

Valóban, nem létezik.

A berlini falat 1961 augusztus 13-án kezdték el építeni. Vajon mit gondoltak azok, akik látták? Az élet akkoriban már igen sok agyrémet hozott, olyan dolgokat, amikről soha senki nem hitte, hogy megtörténhetnek, szóval gondolom talán nem kellett volna az átlag polgárnak meglepődnie. Valóban, úgy képzelem, nem lepődött meg. Mert nem hitte, hogy fal készül az első felhúzott szögesdrótok láttán.

Elképesztő, nem? Látunk valamit, és nem hisszük el. Azért, mert még soha olyat nem láttuk azelőtt, és valahogy így van ezzel az emberi agy, amit sosem tapasztaltunk, sosem láttun, hallottunk, vagy ízleltünk, azt valahogy nem is feltételezzük, ugye? Nyilván nem csak személyes élményekre gondolok, mert a kollektív tudás ugyancsak része tapaszalatainknak, de egy ilyen dolgot, hogy egy várost, egy lüktető, élő egészet fallal szeljenek ketté, ezt biztosan nem nagyon hitték addig az ott élők sem. Talán azt is gondolhatták, hogy a korábbi események már önmagukban kimerítik az egy emberi egység –mint mondjuk város- ellen elkövethető agyrém mennyiségét. Tekintve, hogy politikai alapon válaszottak el családot rokontól, munkást irodától, gyereket ovitól, szóval, hogy ez már elégendő agyrém volt így magában is, hogy mindezt egy fallal megpecsételve tovább fűzzék az őrület szálát…

Vajon mikor hitték el végül, hogy tényleg ott a fal?

Talán, amikor emberek haltak meg, akik át akartak jutni egyik oldalról a másikra.

De vajon lehet-e nyilvánvaló agyrémségeket elkövetni? Ha mindent mi, Istentől való lények, ha mindent mi magunkak teremtünk, akkor ki teremti a nyiltan borzalmas őrültségeket? Mert hiszen mindenki maga teremti az életét, ugye? Vagy lehet, hogy a gonosz, rossz teremtő erők valóban százszor erősebbek, mint a jók? Mint a jedi lovagok között, hogy a ’sötét birodalom’ oly erős, hogy óvatlan jó szándékú teretmtő nem mehet a közelébe, mert beszippantja, mint valami mocsár vagy ’átállítja’ az ő teremtő erőit is a rosszak szolgálatába?

Azt szeretném csak így –hangosan gondolkodva- megérteni, hogyan működnek azok az erők, amiket mostanság már kezdünk újra nem csak felfedezni, de elfogadni is, természetesként kezelni. Például saját teremtő erőnket. Vagyis mi történt a huszadik század elején –vagy mondjam inkább a teljes történelmet?- mi történik ’nagyban’ a kollektiv tudati szinten, hogy ennyi borzalmat teremtünk?

Azért éppen a Fal jutott eszembe, mert november 9-én volt az évfordulója annak, hogy végre lebontották. Felnőtt egy teljes generáció, azok, akik mondjuk éppen 61-ben születtek, akiknek teljesen természetes volt a Fal, életük első napjától kezdve, mindig így fogadták el a világot, része volt kollektív tudatalattijuknak és ők már nem gyerekek voltak, hanem felnőtt, kiforrott személyiségek, amikor végre valahogy az egyre erősődő nyomás –vagyis az egyre nagyobb teremtő erő, ami összegyűlt többiekben?- végre elérkezett ahhoz a ponthoz, hogy helyrehozza, kiigazítsa a korábbi teremtő erő rettenetes tévedését. És huss, a világ képe egy szempillantás alatt megváltozott, teljesen, hiszen volt és nincs! Én is már csak arra az estére emlékszem, amikor a rádió mellett ülve a hideg konyhában gyerekként szinte értetlenül hallgattam, hogy lebontották a Falat. Azért, mert én is már abba a világba születtem, ahol mindig is volt Fal, csak később értettem meg, hogy az, amit a világban már úgy találunk, készen, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy annak a bizonyos dolognak tényleg helye van a világban.

Vannak ezek az óriási változások, amiktől minden korábbi elképzelésünk alapjában reng meg, és másnaptól olyan másként látunk mindnent, mintha akkor születtünk volna, szinte nehézkes épp ésszel visszajutni az időfonalon és megérteni saját korábbi motivációinkat, saját korábbi világunk elemeit. Nem csak a történelemre gondolok, hanem saját életünkben is dőlnek le olyan falak, amik eltakarnak valamit, amelyek talán öröktől fogva eltakarnak valamit, amit ha látnánk, és amikor meglátunk, valahogy minden egyszerre teljesen más lesz.

A mások élete című film –egyik óriási kedvencem- a Stazi egy besúgójáról, vagyis pontosabban ügynökéről szól, aki magas beosztásban él az akkori NDK-ban, megfigyel és kihallgat, úgymond ’elismert’ és legfőképpen megbízható elvtárs. Amikor egy írót kell megfigyeljen azonban, aki színésznő szeretőjével él, valami megváltozik benne. Azt hiszem, ez az erő, ez bont falakat. A férfi megtapasztalja –igaz csak valaki más életében- a szeretetet. Elcsépelten hangzik, pedig igaz. Megtapasztalja, meglátja, hogy milyen szeretni, bízni, törődni egymással. Lelkesedni, hinni, és nem ridegen elmenni a tragédiák mellett. Benne már ekkor leomlik a fal. Helyette beárad életébe a napfény, ami mindent megváltoztat. A magas beosztású NDK káder az új világban csak szórólap terjesztő, de a csoda már beoltotta. Gyönyörű film, és annyi reményt ad.

Hogy valahogy mégiscsak ez az egyetlen út. A falakat lebontó emberi szó. Nekem az a legnehezebb, azzal szembesülni, hogy néha nem előttünk történik a csoda. Mégis hiszem, hogy ha jók vagyunk és hittel adunk át emberi értékeket –odafigyelést, önzetlenséget, kedvességet- akkor a leghidegebb jégcsap is megolvad és változnak az emberek körülöttünk, még akkor is, ha borzasztóan lassan és talán alig-alig látunk belőle valamit. De ha később, évek elteltével visszanézünk rá, már teljesen más a kép. Ha el is kell mennünk emberek mellett, ha el is kell engednünk, talán mégis –egyészen biztosan- bontottunk a falukból, talán csak pont azt az egyetlen egy téglát, aminek hiányától a következő enyhe szél porrá zúzva töri óriás halomba az egész beárnyékoló építményt és egyszercsak, szempillantásra megváltozik a világ. Mindannyian ilyenek vagyunk mindenki életében.

Az energia körforgás, a falak bomlanak, a világ változik.

A lehetetlen nem létezik.

Te mit gondolsz? Kérlek, mondd el a véleményedet!

Ha tetszett, like és megosztás, hisz tudod.

Hamarosan jelentkezem újra , Ellácska szemével nem csak hasonlóan gondolkodóknak!

namaste