Ketten álltak az ablaknál a sötét szobában. Kint már lenyugodott a nap, de nem is számított. Nem látták színét se, felhők borították az égboltot kora reggel óta. Szürke, súlyos, egészen földig érő felhők, melyek becsüccsentek a házak közé, egészen a lépcsőkig osontak és párás, nehéz levegővel fojtogatták az ott lakókat. Szakadt az eső. Összefüggő, tompa, soha nem szűnő eső. De az is lehet, hogy nem is szakadt, talán csak a felhő testében voltak és a nyúlós-nyákos hideg borzongást hitték esőnek, ami onnan áradt. A betonozás feldudorodó hibáin keresztül sárfoszlányok kandikáltak elő, a rajtuk koppanó vízcseppek csak tocsogósabbá, barátságtalanabbá tették a kis udvart.
Ők ketten csak álltak az ablak mögött a félhomályba bódult szobában és tág pupillával bámultak a nagy ablak mögötti halovány derengésbe. Ha valaki kívülről figyelte őket, -talán az angyalok- érezhette, hogy milyen gyenge, milyen halovány, milyen reszkető a nő energiája. Szorongó szívvel és semmibe néző tekintettel szinte kapaszkodóan keresztezte karjait mellkasa előtt, felhúzott vállakkal, behúzott nyakkal, dideregve állt a férfi mellett.
Talán csak fázott, hisz hideg volt, november elseje. Talán csak szomorú volt, az időjárás miatt, a halottak napja miatt, az elmúlás érzete miatt. De az is lehet, hogy félt. Attól, aki mellette állt.
Azt hihetnétek, hogy az ő hibája, hogy vele maradt, pedig az agresszió, a megsemmisítő durvaság úgy lopódzott be az életébe, ahogyan az a kinti, szürke, mindenre tespedő felhő. Észrevétlenül, lassan, fokozatosan, amíg már nem volt más semmi körötte csak a szürke, durva, fagyos, rideg elhanyagoltság, és benne, az életbe vetett hittel, a jóság erejébe kapaszkodó haloványan pislákoló erő.
Az agresszió nem akkor kezdődik, amikor nyilvánvalóan látható, és –azt hiszem- az agressziv ember nem gonosz. Csak fél, pokolian fél attól, hogy kiűzetett a Paradicsomból és mivel túlüvölti belső iránytűje halk szavát, nem lesz, aki átviszi hátán a biztonságot jelentő túlsó partra.
Létem ha végleg lemerült
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezõvé a szikla-
csípõket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verõereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra?
(Nagy László) -Csak mert olyan szép.-
Mind csak arra vágyunk, hogy szeressenek. Egytől egyig. Hogy elfogadjanak, hogy valakinek a legfontosabbak legyünk. Néha talán azt hisszük, a másiknak tudnia kell, magától, önnön kútfőből és nem kell kimondani. Ezért aztán nem is mondjuk.
Mondunk helyette mást, romboló-gúnyos, fájdalmas megjegyzéseket.
„Kitaposom a beledet!”
Hallottátok már ezt? Leginkább anyák mondják gyermekeiknek. Gondoltatok már erre? Gondoltatok már bele a képbe, hogy ez mit jelent? Vajon mi oka lehet egy anyának ezt mondani? Féltés, aggodalom? De akkor miért azzal fenyegeti, hogy… az életet kinyomja belőle? Talán mert ő adta, úgy hiszi joga is van elvenni? Nyílván tudom, hogy erre bármely anya azt mondaná, hogy nem úgy gondolta, és abszolút nem is gondolta komolyan, de akkor miért ezt mondja? Miért nem azt, hogy „Édes gyermekem, az őrületbe kerget az irántad érzett aggodalom és nem értem, miért nem fogadod meg a jó szót?” –például.
Azon gondolkodtam mostanában el –nyilván magyarságom lévén is, hiszen itt volt október 23, és ilyenkor azért az ember elmereng a történelem véres fordulatain- szóval azon töprengtem el, hogy eleddig az ember –bármely nemzet- mindenféle valódi változást csakis az agresszió útján, erőszakkal valósított meg. Háborúk, vérontás, fegyveres puccsok, keresztes háborúk (ez az egyik legdurvább, ugye, mert ezt a SZERETET nevében tette az ember), aztán ha közelebb a jelenhez nézzük a híradásokat az egyének agresszív megnyilvánulásai, mint bankrablások, párkapcsolati agresszió, fegyveres túszejtések és vérengzések iskolákban… Az agresszió olyan szinten természes a ma embere számára. Vajon miért? Vajon eszébe jut-e másnak is –persze nyilván és remélem sokunknak- hogy álljon meg egy pillanatra a világ, mert NEM, ez NEM HELYÉNVALÓ!
Úgy hiszem, hogy minden az egymással való kommunikációban kezdődik. Például azzal, hogy ’Kitaposom a beledet!’, vagy hogy ’Hülye vagy, béna vagy, utállak, megöllek, szánalmas vagy, irtózom tőled!’ és társai, amik általában elhangzanak egy családban. Kisérve a hangerővel. Az egymással való kiabálás nem egyszer mellesleg némi fizikai megnyilvánulással jár kart-karba öltve: ajtó-csapkodás, a másik megragadása, meglökdösése, hajtépés. Ezeket valószínűleg mindenki otthonról hozza bele az új családjába, ahol tovább adja a gyerekének, aki újra tovább az ő gyerekének és így szépen megtanulják az újabb és újabb generációk. Márpedig aki erőszakban nő fel, erőszakossá válik maga is, és aki erőszakos otthon, az erőszakos a munkahelyén is. Főnökök kiabálnak beosztottakkal, akik ezen frusztrációjukat az alájuk beosztottakon élik ki és így tovább lefele.
De vajon miért? Mit akarnak ezzel elérni? Miért bántalmazza a szülő a gyermekét, a férj a feleségét, a gyerek a védtelen állatot –mert ugye neki nem marad más, aki súlycsoportjának megfelel- főnök a beosztottját? Mi a céljuk ezzel? Persze, mindenkinek van oka: a féltés, az aggodalom, mondanák a szülők. Mert megkarmolt a cica, mondaná a gyerek. A főnöknek nem kell semmit mondania, mert ugye ő a főnök.
Meg amúgy is… ezek csak kifogások.
Mert ennek előbb-utóbb úgyis vége lesz. Hisszük vagy nem, hasonlóan látjuk a világot vagy nem, azok, akik átéltek már igazi traumát, például politikai okokból megkínzottak, párkapcsolatban bántalmazottak, azt vallják, hogy egy idő után már nem számít a fizikai fájdalom. Az ember a földre kerül, és rúgják-taszítják vagy a haját cibálják, ütlegelik, vagy csontját roppantják össze… a lélek elmenekül. Elmenekül egy belső, kívülről elérhetetlen, megtámadhatatlan helyre, és ezt tesszük akkor is, ha ’csak’ verbálisan, szóban bántalmaznak.
De hová bújik a lélek? Hol van az a belső, láthatalan pont, ahol nem bánthat senki sem?
Ahol örökkévalónk megnyilatkozik. Ahol tudjuk, mind, akkor is ha hittük, ha nem korábban, hogy megtépázott testünk csak burka valaminek, ami őriz valami sokkal istenibb, sokkal szentebb, sokkal örökkévalóbb tudást. Valódi lényünket, halhatatlan, tökéletes önmagunkat. Befelé fordulva védjük azt a helyet, ahol a létezés misztikuma a csontok, erek, sejtek és vér halmazát emberré teszik. Ahol az isteni lángocska életként nyilatkozik meg mindőnkben.
Mert az agresszió mégis csak erről szól, ugye? A másik lény feletti uralom, mint a mesebeli történetekben, amikor a sárkány levágott fejével a királyfi megszerezte annak összes erejét is. Azt akarjuk, nem mást, a másik erejét, belső nyugalmát, az energiát, ami átfolyik és lüktet ereiben, végső soron ezt akarjuk megkaparintani. Mert akit leigázunk és félelmbe taszítunk, annak ereje elszökik. A kérdés csak az, vajon tényleg az agresszor lesz tőle erősebb, vagy csak a leigázott lesz gyengébb? Valaki valóban nyertese ennek a csatának?
De akkor… ha mindez végső soron csak erről szól… akkor miért nem kérünk tanácsot sokkal gyakrabban innen bentről?
Azt hiszem, elérkezett az idő. Nincs többé mód arra, hogy szokásos úton oldjuk meg konfliktusainkat, mert az agresszióval immár bármit, és mindent elpusztíthatunk. A világ vége ezt kell jelentse, és egyetlen módon kerülhetjük el. Forduljunk befelé! Azok is, akik agressziót tanultunk otthon, és azt gondoljuk, hogy kiabálni ’normális’ dolog. Forduljunk befelé és értsük meg, hogy van egy belső csatornánk, ahol bármikor hozzáférhetünk olyan energiához, amire úgy óhajtozik a lelkünk. Hozzáférhetünk anélkül is, hogy el kéne rabolnunk másoktól.
Legyünk jók! Jóságosak! Önmagunkhoz és a másikhoz, beszéljünk magunkkal is türelmesen és jóságosan. Akkor talán könnyebb másokhoz is jónak lenni. Csendes szóval, megértően, néha talán alázattal. Mert néha fájdalmasan szomorú az, aki kiabál velünk. Néha, ha belegondolunk mennyire rossz neki, mennyire fájdalmasan bezárkózott, szürke élete van, mennyire magányos és elhagyatott, aki velünk agressziv… Szív szorító, ezért ne bántsuk őt, mert ő magát bántja elsősorban.
Persze, ez így csak fellengzős elmélet, amit megvalósítani néha olyan nehéz. Mert mi van akkor, ha pont olyannal kell élnünk, aki nem tud megnyílni saját belső csodájának, vagy legalább belátni azt, ha nem helyes az, nem válik javára ahogyan kommunikál. Ha nem tud csak annyit mondani, hogy ’ne haragudj, hibáztam’, ha nem tud elmélyülni és belülről rágva önmagát fájó magánnyal teszi fázóssá a mi lelkünket is?
Őszintén mondom, nem tudom.
Nincs válaszom, csak lezárni tudok felé. Mert nem dobálhatjuk bele egy végtelen, feneketlen kútba összes jóságunkat, mert akkor pusztán hülyék lennénk, ostobák. Keressünk olyan tükröket, akik visszafénylenek ránk, akikbe belemosolyogva napfény áramlik vissza saját lelkünkre.
Viszont valamit talán érdemes észben tartani: az ember alapvetően nem rossz, csak máshol tart az újtán. Talán most nem tudunk mit kezdeni vele, mert energia-vámpírként élősködik rajtunk, de ez nem jelenti azt, hogy ő örökre elveszett. Még nem ért oda, ezért aztán talán nem üdvözítő, ha rácsapjuk az ajtót, talán egy résnyi nyílás, amin néha rákémlelhetünk, nem árt. Mindig észben tartva, hogy talán nem tudunk soha többé bekapcsolódni az ő útjába, de ha kell, mégis ott lehetünk vele. Ha képesek vagyunk rá, ha nem okoz túl sok fájdalmat. No meg, persze, ha muszáj. Mert testvéreinket, szüleinket, rokonainkat akkor sem hagyjatjuk magára, ha könnyebb lenne elfordulni tőlük, mert őket valamiért mi választottuk, talán pont azért, hogy ott legyünk kéznél, ha szükség lesz ránk.
Talán nincs igazam. Talán nem jól mondtam el, de én erre jutottam. Mostanáig. De nekem is haladnom kell tovább az utamon és mivel az élet folytonos fejlődés, az idő előrehaladtával talán mást, többet tudok majd. Akkor elmondom, hátha másnak is fontos.
Csak még egyet: valakit, aki okosabb nálamnál.
Wass Alberttől idézek:
„… Isten jó, és Isten teremtette a világot… S ha Isten teremtette a világot és Isten jó, akkor minden, ami van, jó kell legyen, igaz? Mint ahogy a jó almafa csak jó almát teremhet, mert egyebet nem tud. Érted? Ugyanígy Isten is, csak jót tud teremteni, csak tökéleteset tud teremteni. S tudod, ez mit jelent? Hogy te se lehetsz egyéb, csak jó és tökéletes. Gondolj az almafára, ha másképpen nem tudod megérteni. Teremhet-e mérges bogyót az almafa? Ugye, nem? …. Eridj hát haza, és imádkozz! S légy jó, légy jó mindenkihez! Meglásd egyszeriben jóra fordul minden.
… Olyan ez, mint a tükör. Csúnya arcot mutatsz a tükörnek, csúnya arc néz reád vissza. Tükör az emberi élet is, csakhogy egy sokkal nagyobb tükör. Mélyebb tükör, másféle tükör. Nem vonalakat tükröz vissza, hanem gondolatokat. Cselekedeteket. Igyekezz, hogy jó gondolatokat s jó tetteket mutass a tükörnek, mintha csak Isten gondokodna s Isten cselekedne rajtad keresztül. Érted?”
(Kard és kasza II.)
Te mit gondolsz? Kérlek, mondd el a véleményedet!
Ha tetszett, like és megosztás, hisz tudod.
Hamarosan jelentkezem újra , Ellácska szemével nem csak hasonlóan gondolkodóknak!
namaste
Kommentek