A kis patak messziről jöhetett, legalábbis a kezdetét, azt nem látta sosem. Csak a végét figyelte nap nap után, amikor átkocogott a kis hídon, ahol kerékpárosok és görkorisok sikolottak, babakocsit tologató anyukák, lustán gyerekeik után ballagó apukák bandukoltak a párás hőségben. Sokat gondolkodott rajta, hogy kis patak vajon miért adta fel.
Az történt ugyanis, hogy néhány méterre csupán a tenger hullámaitól, egyetlen felgöngyölödött homok-buckányira a sós víz végtelen medencéjétől, alig pár lépésnyire a végső kiteljesedéstől a kicsiny patak feladta. Kiszáradt. Nem ért el oda, ahová vágyott.
Letett álmairól, vagy elfáradt csupán? –ezen tűnődött nap nap után, amikor elfutott felette.
Ha tudta volna a kis patak, hogy oly közel a cél, lett volna még jártányi ereje, hogy mindent még egy utolsó nagy, erején felüli csörgedezésbe vetve átverekedje magát a kicsiny buckán és győzedelmesen elérje kiteljesedése netovábbját, a tengert? Vajon végleg feladta? Vajon szomorú volt, legyőzött volt a kis patak, vagy csak pihent és erőt gyűjtött, hogy újra nekiveselkedjen? Talán majd akkor, amikor elmúlik a tikkasztó, fojtó, vízporlasztó nyár…
Ezen mélázott el, aki figyelte. Vajon mit kellett volna tennie, hogyan kellett volna beosztania életét? Vagy ebben is, mint minden játékban, csak a részvétel a fontos? Vajon számít, hogyan és meddig jutunk, vagy a fontos csupán, hogy itt legyünk és legyűrjük a ránk mért napokat?
Kinek fontos, ha feladjuk álmainkat?
Kinek fontos, hogyan jutunk el odáig?
Számít ez egyáltalán?
Annyi mindent adott nekünk ez furcsa, felgyorsult, megmagyarázhatatlan fejlődés. Gondoltok néha erre? Gondoltok arra, hogy eleinknek az élet a véget nem érő munka volt csupán, küzdelem? A nap ellen, a hideg ellen, a víz ellen, az aszály ellen. A jószágért, a terményért, a téli melegért, a nyári, bohókásabb, talán picit könnyebb, hosszú esték romantikájáért. Véget nem érő –szusszanásnyi pihenés után előről kezdődő, dolog-malom.
Eszetekbe jut néha, hogy mennyire máshogy éltek akkor, amikor mindenki felelőssége volt a napi betevő falat és ünnep volt a megélt esztendő, a learatott búza, a rokoni látogatás? Naiv romantika, vagy valódi értékek utáni vágy a tiszta egyszerűség dicsőítése?
Talán azért könnyebb volt mégis nekik. Talán a választás hiánya, a predesztinált lehetőségek, talán úgy egyszerűbb volt. Arra gondolok, hogy születése percében nagyjából eldőlt, milyen lehetőségek, milyen döntések várják az új jövevényt. Paraszt-e, vagy nemes? Férfi-e vagy nő?
Nagyjából ennyi volt egy sors. No meg a földrajz, hogy melyik országba, milyen klímára született. Ha nő lennék akkor, mondjuk ötszáz évvel ezelőtt, mondjuk egy jobbágy családban magyar nemes földjén, egyszerűbb döntéseket hozhatnék csupán. Nem lehetne más dolgom, mint férjhez menni, amilyen jól és gyorsan csak lehet. Szerelmet nem remélhetnék, csak ha nagy szerencsében van részem. Szülném egyik porontyot a másik után, ha termékeny lennék, és kelő naptól nyugvó napig a dologgal tölteném az életem. Apró döntések között. Előbb egyik vagy másik tehenet fejjem? Puliszkát főzzek, vagy halat süssek? Lehet-e már szedni az almát a falu határában? Talán, ha nem lennék nagyon szegény, abban is dönthetnék, hogy melyik ruhámat vegyem fel a hétköznapi dologhoz és nem csak vasárnapi és egyszerű göncöm lenne. Eltelne az életem.
Talán volt is ilyen, talán így is telt. Talán csak néha állt meg a mosóteknő fölött kezemben a kopottas ruha, talán egyik lurkómé, vagy férjem uramé, talán csak egyetlen röpke percre tűnődtem el azon, mivégre mindez. Mi a célja annak, hogy reggel felkel a nap és este lenyugszik és mennyi hatással vagyok pont én, az én porszemnyi, látszólag jelentéklen életem arra, hogyan fordul tovább a világ. Ilyenkor megállt az idő, vagy csak szerettem volna, ha áll, de tudtam, hogy nem lehet. Nem mehetek a szívemben égő, sajgó vágy után, mert embert várok haza estére, aki talán kaszálta a télire való takarmányt, vagy éppen fát hasogatott tüzelőnek, amiben megéhezett, és piszkos gyermek-mancsokat is tisztává kell varázsolni, amikor megérkeznek a liba-legelőről. Talán sosem jöttem rá, mi is valójában az furcsa, mellkasból égő érzés, ami sosem enyhül, csak tompul kissé, amikor nem figyelek rá.
Vajon miről álmodtam? Tengeri friss levegőről? Szép ruhákról? Valódi szerelemről? A tudás lehetőségéről, olvasásról és írásról? Vajon minden korábbi összemosódó életemben ugyanaz volt a lelkem vágya, ugyanaz a sóhaj ült tüdőmben, ugyanaz a félénk bizonytalanság, hogy vajon nics-e valami több, valami más, valami fontos, amit még véghez kéne vinnem?
Vajon voltam valaha kis patak, ami el is érte a tengert, vagy mindig csak belenyugodtam abba, hogy életmódom nem engedi, hogy az legyek, akivé válhatok. Mert nem hitt bennem senki. Mert nem az volt a sors, amit nekem szántak, mert meggyőztek arról, hogy félni jobb, mint megijedni és én féltem, készséggel és alázattal… Vagy volt merszem áttörni magam az utolsó buckán és elérni a tengert, hogy kiteljesedve ne csak kis patak legyek, hanem Tenger-Istennő?
Gondoltok néha erre?
Mi van akkor, ha nincs tovább? Ha nincs már távoli, ködös jövő és nincs elodázható feladat? Ha örökre bele kell törődnünk abba, hogy kispatak leszünk, és félve, mélázva, pihegve megadjuk magunkat a szélnek és melegnek, és elveszünk és soha, soha nem láthatjuk a tengert? Mi van akkor, ha utolsó esélyünk, hogy elérjük a tengert és végre…. végre….
De vajon mi lesz azután?
Honnan tudjuk, hogy mi a valódi dolgunk?
Honnan tudjuk, hogy el akarjuk-e érni a tengert?
Talán vissza kell lépni egy picit… az életünk módján kell változtani, hogy egyszerűbb és tisztább lépésekkel közelebb kerüljünk valamihez, ami már régóta bennünk lüktet, ami a pataknak a tenger, ami öröktől fogva belénk égett, génjeinkben hordozott tudásunk.
Az élet módja lett zavaros, fellengzős, mocskos és átláthatatlan.
Mindig erről írok, megszoghattátok már. Az étel-mód: amit eszünk. A túl-bonyolított, túlkezelt, túl-tenyésztett, túl-tartósított, túl-mikrózott, túl-E-zett… komolyan normális dolog ez? Túlenni magunkat, amikor a test oly boldog… urambocsá, mondjuk akár egy tál főtt babbal is! Nem étvágyból enni, hanem éhségből…
Túl-koffeinezzük magunkat, pedig csak talán aludni kellene. Lefeküdni és aludni. Nem nézni a tévét, hogy elálmosodj, csak egyszerűen nem serkenteni, kifárasztani, és pihenni. Egyszerűen, tisztán, egyedül. Meghallani a saját belső hangunk szavát és nem média-bohócok által belénk-sulykolt rigmusokat ismételni, hanem figyelni a belső, Isteni útmutatást. Az ősz érkeztével szüretelni, majd befelé fordulni és emélyülni. Megpihenni. Együtt lenni, beszélgetni, közösen nevetni, és csak nézni a holdat. Várni a csodát. Felkészülni Isten ujjának érintésére és alázattal fogadni az érkező útmutatást.
Talán csak ennyi a valódi csoda. Két lélegzett között a pillanatnyi semmi, amikor Istennek van esélye arra, hogy roppant erejével megnyissa az ég összes csatornáját és özönvizet zúdítva a földre a kis pataknak erőt adjon, hogy átbukfencezzen a bucka gátján és kiteljesedve végre érezze és dicsőséggel tengernek nevezze és élje magát.
Te mit gondolsz? Kérlek, mondd el a véleményedet!
Ha tetszett, like és megosztás, hisz tudod.
Hamarosan jelentkezem újra , Ellácska szemével nem csak hasonlóan gondolkodóknak!
namaste
Kommentek