Sebek

Az egyik legkedvesebb könyvem –több legkedvesebb van- Az ötödik hegy. Coelho írta, és bármennyire szeretném az alábbi részt, nem tudom szó szerint idézni. A könyv ugyanis nekem spanyolul van meg, nem tudhatom, pontosan mely szavak állnak a hivatalos magyar fordításban, a spanyolban viszont nem találtam meg ezt a részt, úgyhogy csak (homályos?) emlékeimre hagyatkozhatom.

Utazókról szólt ez a rész. Arról, hogy messzire eljut az utazó, poggyászával a kezében, de hogy mit visz magával útja végeztével, az attól függ, vajon üres volt-e a bőröndje, volt-e hely benne az új élményeknek, tapasztalásoknak, tanulási folyamatoknak, vagy úgy meg volt tömve régi berögzött mintákkal, sebekkel és sérelmekkel, hogy az újnak nem jutott benne hely. Eképpen az út értelmetlen is marad, hisz vajon ki akar eljutni a világ másik végébe, ha onnan semmit nem vihet szuvenirként magával.

Nem tudom, értitek-e. Nem a túristákról szeretnék írni, bár az is megérne egy misét, hogy vajon minek megy az angol Spanyolországba, ha ott is csak babot akar reggelizni tojással és kolbásszal és meg sem fordul a fejében, hogy a hasonlóan egészségtelen churros-szal is indíthatná a napot, helyi szokás szerint. Vagy legalábbis megtudhatná, hogy a bikini nem csak a tengerparton, de a konyhában is terem… Nem, ma nem térnék vissza a háj témájához, csak…

Inkább azt kérdezném: miért ragaszkodunk annyira a dugig tömött, használhatatlan sérelmeinkkel megpakolt bőröndökhöz?

Sebeinkhez. Vélt, vagy valós sérelmeinkhez.

Ehhez aztán utazni sem kell.

A tapasztalat-szerzés a tanulási, fejlődési folyamat része, és tapasztalataink segítenek bennünket abban, hogy egyszerűbben tájékozódjunk a világban. Ettől vagy attól a helyzettől mit várjunk. Ezzel vagy azzal a személlyel hogyan viselkedjünk, ugye? Ez eddig rendben is van. Szépen gyűjtögetjük a bőröndbe a hasznos infot, emlékeket, tapasztalatokat, mint például, hogy a forró víz megégeti a kezünket, ezért nem azzal mosunk kezet, vagy nem himbáljuk nyitott táskánkat idióta módjára a vonaton, mert még valaki belenyúl és kiemeli a pénztárcánkat. Mert a világ már csak ilyen, fontos, hogy tömjünk a batyuba ilyen tudást, márpedig a túlélés felé fontos.

Aztán ott vannak a személyek körülöttünk. Grimaszokat vágnak, halkan, vagy üvöltve beszélnek velünk, bántóan viselkednek, vagy figyelmesen, udvariasan reagálnak a felőlünk jövő kommunikációra, és ezt is eltesszük.

Bizonyos helyzetektől, emberektől, vagy akár ember-típustól mindig ugyanazt várjuk, elvárjuk, hogy valahogyan reagáljon és cselekedjen, mert hiszen mindig úgy szokott, nem? Vannak olyan sebeink, amik mindig belobbannak, ha időváltozás jön, elvárjuk a migrénes fejfájást, a reumatikus görcsöket, mert mindig így szokott lenni, és valóban, mivel elvárjuk, meg is történik. Vagy lehet, hogy amúgy is megtörténne, nem azért, mert ragaszkodunk hozzá?

Vajon tudunk-e új, tiszta, friss szemmel nézni a világra?

Vajon lehet-e friss szemmel nézni a világra, és kilépni a megszokott körökből, egész egyszerűen kidobálni a régit, az összes benne felhalmozott kacatot a bőröndből, és új limekkel-lomokkal megtölteni?

Ha nem bántott volna valaki egyszer régen, talán nem fájna folyton a vesém. De bántott, pedig szeretnie, óvnia kellett volna, mert erősebb volt és én felnéztem rá. Védelmet és szeretetet vártam tőle, de ő elárult és rám támadott és ennek nyomát a mai napig őrzöm. Nem csak fájó lelkemben. Eltettem ezt a sebet a vesémben, ami mindig figyelmeztet, ha fájok, ha szorongok, mert szorong és fáj velem. Kidobnám a csomagomból végre ezt az emléket, de vajon hogyan?

Nem vagyok egyedül, tudom, mert hallom a történeteket, amiket barátok mesélnek nekem és tudom, hogy mennyi a nyughatatlanság, a harc, a meg-nemértés. Családokon belül, testvérek között, szomszédokkal és házastársak között.

Elő-elő kapkodjuk régi sérelmeinket az ütött-kopott batyuból, előhúzzuk és a másik szemébe vágjuk, hogy azért haragszom rád, évek óta már, mert akkor, ott, régen, te azt mondtad, amit nem kellett volna (talán). Hónapok, hetek, évek telnek el, a világ már régen nem ugyanaz, és még mindig haragszom, azért az egy mondatért, mert nem akarom, hogy a bőröndben hely legyen valami szépnek, valami újnak, valaminek, ami nem fáj, vagy sért, vagy dühít.

Elvek, mi? Mert az elvekről van szó! Mert annyiunknak hirtelen elvei támadnak, amiket talán sosem tartott korábban szem előtt, de mert erőt merít a másik fájdalmából, haragot színlel és sértődést csikar ki.

Én csak azt akarom ezzel kérdezni: hol marad a szeretet? Testvérek között, akik nem beszélnek egymással, akik nem találkoznak hónapokon át, mert az egyik ’elvei’ miatt elzárkózik? Apa és gyermeke közt, aki elfordítja a fejét, ha elmegy a lánya háza előtt, mert ’elvei’ szerint a lánynak másként kellett volna valamit csinálnia? Barátok között, akik közül az egyik hiába várja, hogy a másik csak egyetlen mondattal azt mondja: ne haragudj, hogy bántottalak!

Tele van a bőrönd ilyen szarokkal. Olyan jó lenne egyszerűen csak kidobni, és fellélegezni és érezni, hogy az élet folyik ereinkben újra, és tisztán várni a holnapot, amikor együtt új kacatokat gyűjthetünk. De tudjátok… egymás nélkül semmik vagyunk. Olvassuk az okosabbnál okosabb könyveket és elhisszük, hogy minden megbeszélhető, de mi van akkor, ha a vonal másik végén hallgat a telefon és a barát nem néz a szemedbe, az apád nem hajlandó más érveket is számításba venni és a testvéred kerüli a találkozást? Mi van akkor, ha úgy érzed, hogy egyedül nem tudod letenni a terheket, mert megtagadod azt, hogy elvek szerint élj, mert szerinted –szerintem- a legfontosabb elv a szeretet.

A világ egyszerű. Az kell legyen. Az ember bonyolult, mert kishitű és fél, és szárnyai nélkül két lábán olyan bizonytalan, de annyira elfeledjük használni belső iránytűnket, hogy eltévedünk, és nem vesszük észre, hogy a végső, egyetlen és legyőzhetetlen fegyver a szeretet.

 Jó indulat.

Megértés.

Empátia.

Hol is hallottam ezeket a réges-régi szavakat?

Vagy ez az egész semmit sem számít, és úgy van rendjén, ha a családban jó erős és sokrétű az utálkozás? Komolyan rendben van az, hogy szülők nem beszélnek a gyerekükkel és testvérek egymás között? De hogyan szeresselek, ha zárt ajtókat döngetek és hiába hívlak, csak csöng és csöng a telefon? Valóban olyan nehéz a szemembe nézned és látnod, hogy az ellenség nem én vagyok, hanem az ‘elv’, amit a bőröndödbe gyűjtesz?

Mit tegyünk hát?

Lépjünk túl?

Engedjük el?

Keressünk újat?

Mindig?

Újra?

Vegyük tudomásul a kudarcot, amikor belül érezzük –érzem- hogy isteni mivoltom által mindenre képes vagyok? Akkor hogy lehet, hogy nincs erőm megolvasztani a szívekre rádermedt gyűlöletet? Miért nem akarsz társam lenni abban, hogy végre kidobálhassam a bőröndből mindazt, ami rohad? Ami fájdalmas halál szagát árasztva megmérgezi a lelkemet és nincs kedvem, nincs erőm ránézni sem, csak vonszolom magammal az ötödik hegyen túlra is, remélve, hogy aki szembejön, nem érzi köröttem a gennyes seb savanyú szagát.

Szeretnék virágokat szedni és napsütést egy óriási, tiszta, új, könnyű bőröndbe! Szeretném tudni, hogy semmi baj nem érhet, mert mögöttem vagy, akkor is, ha tévedek, ha valamit nem jól mondok, vagy rosszul csinálok, mert tudnod kell, hogy biztosan nem a gyűlölet vezet.

Biztos, hogy te annyira akarsz ragaszkodni saját sebeidhez?

Ha tetszett like és megosztás, hisz tudod.

Hamarosan újra jelentkezem, Ellácska szemével nem csak hasonlóan gondolkodóknak!

Namaste