Azon fura nyárvégi napoknak az egyikén történt. Amikor napközben a meleg ráfeszül a bőrre és apró szemcsékben válik ki a nedvesség az arcon, karon, háton és alig kapunk levegőt a légben úszó víz fullasztó tömegétől. Amikor estére feltámad a szél és borzongást futtat végig a hátamon és jól esik tudni, hogy kéznél van egy nagy sál, amibe bele lehet bújni. A szél egyre erősebb lesz és homokot szór a szemembe, a tengert mintha maga Mózes választotta volna ketté, hogy kissé összeszorult gyomorral ugyan, de a sejtelmes veszélytől megtáltosodva lépkedjünk benne, a barátnőm és én.
Az öreg indiai kerékpárján egykedvűen tekert, teste kissé előre-görnyedt, hogy a szél minél kisebb felületen kaphasson belé. A bicaj, mintha csak sejtené, hogy nálunk drótszamárnak is hívják, lomha, hosszú íííííííííííí után álmos, bágyadt-áááááááááá-féle nyikorgással tűrte az izmos combok taposó löketét.
Felé fordultam és némán figyeltem, ahogy lassan elhalad mellettem, talán még a szemembe is nézett egy pillanatra, és ebben a pillanatban megéreztem az ő lelkében élő messzi földet, az elefántok és szegénység világát, és tudtam, hontalanabb ő, mint én leszek valaha is.
Akkor vettem észre, hogy térdeim finoman reszketve koccannak egymáshoz a kuplungon és féken pihenő lábfejek fölött.
Félelem, ezen gondolkodtam el.
Miért félsz, hát mitől?
Annyiszor féltem már, sokkal jobban, mint most. Amikor fizikai létemet fenyegette nálam erősebb agresszió, akkor is így cidriztek a térdeim. Ez most más volt, csak egy röpke ijedtség inkább, mégis mélyre gyűrűdzött lelkemben a fagyos rettenet. A semmiből csapott rám a felismerés, az aggodalom, a gyötrelem, amikor azt hittem, ….hogy ellopták az autómat. Milyen mosolyogtató veszteség! Mégis, mégis belém-markolt az a furcsa érzés, a NINCS, és minden, amit ez hoz magával. Még akkor észre sem vettem, hogy a telefonomat is bennehagytam. Csak azt tudtam, hogy egy kissé összedől a világom, egy kissé megsemmisülök, mert olyan ingatag köröttem minden, olyan képlékeny, olyan bármikor-változható. Bele ugyan nem halhatok, mert hiába imádom és kényeztetem, Debbie, az autóm egy tizennégy éves Peugeot csupán, értéke csak számomra van.
Akkor hogyan haraphatott belém ez a gyötrő rémület?
Magamra hagytatok!
Ti, akik vigyáztok rám, akik figyelitek minden-napjaim. Akik segítetek megtalálni az elveszett kulcsokat, akik éppen csak egy pillanatra, annak tört-részére megállítjátok az időt, vagy eltérítitek a bolygók pályáját, ha veszély fenyet. Ti, akik pont az utamba küldtétek őt, pont akkor, amikor…. Akik miatt az élet misztikumát megfejteni nem tudom, akik értelmet adtok a megmagyarázhatatlannak.
Magamra hagytatok?
Nem attól félek, hogy elvész az autóm. Különös, ugye, amikor egyszerűen egy pillanatra valami NINCS. Olyan felfoghatatlan, hogy próbálunk aggyal utána menni, végigjárni az idő kerekét, néha kissé lelassítani és figyelni, meg-megérteni, hogy ’itt még megvolt…’ .
De aztán nincs. Szinte felfoghatatlan, mert hová lett?
Eltűnnek tárgyak, na, igen, de az még csak hagyján, de emberek…elvesznek mellőlünk.
Elveszítünk annyi mindent az utunk során. Boldogságot például. Egyetlen éve volt csupán, emlékszem jól, a szívemben még itt él, hogy mennyire boldog voltam, és elveszett… de hová tűnt és mikor? Miért okoz égető fájdalmat az emlék, amely néhány hónapja még örömteli volt? Mert azóta elveszett… eltűnt az életemből, akihez kötődött, nincs többé és hiába keresem az időfonálon a végzetes balsorsú fordulót, nem találom, csak megyek újra oda- és vissza, egyedül…
Eltűnnek barátok, sajnos. Nem keresnek többé. Az egyik pillanatban még velem nevet, aztán jön egy szó, egy félreértés, egy fájó pillanat. Vagy talán nem is jön, talán csak azt hittük, hogy barát volt, de valójában mégsem. Talán csak lehetett volna barát, de az idő elvitte, mert minden változik és minél jobban kapaszkodunk az elmúló világ tünékeny pillanataiba, annál jobban fáj a hiány.
Az ember egyedül áll az út előtt, és visszafelé menni nem lehet.
Elengedni, tovább lépni, elengedni, tovább lépni…
Ha ellopják az autóm, a telefonom, megsiratnám azokat is. Kötődöm a tárgyaimhoz, de korántsem úgy, mint az embereimhez, és nem értem meddig kell, meddig lehet elengedni és tovább lépni, elengedni és tovább lépni.
Szerintem ezért a félelem. Hogy magamra hagytatok. Nem vigyázzátok többé a létemet és olyant is el kell engednem, akit nem vagyok kész, amit nem vagyok kész, mert még nincs itt az ideje. Attól félek, hogy nem felügyelitek a történések isteni voltát és valami hiba csúszik a rendszerbe és nincs égi hivatal, ahol vissza-reklamálhatom, mert már messze van, eltűnt, nincs… Ami annyira kell, mint egy autó, ami nélkül nem tudok munkába járni, vagy csak jóval nehezebben, mint vele. Persze mindent túlélünk, minden tragédiát, minden csapást, mert túl kell lépni, mert nem rogyhatunk össze és sirathatunk meg szerelmeket sem, mert menni kell tovább. De hová? Hogyan lehet tovább lépni és elengedni, és kitől kérjek segítséget, ha nincs földi hatalom, mely visszaadhatná? Hol vagytok? Miért hagytatok magamra? Miért nem hallja senki az imám, vagy ha hallja, hát miért nem felel, hogyan lehet, hogy elmúlik a boldogság, de nem enyhül a szenvedés? Hallja valaki könnyes kiáltásaim odafenn, vagy semmibe vész gyönge hangom, ahogy az indiai kerékpárjának félszeg ííííííí-áá-ja?
Csend volt. Csak a szél zúgott, erővel mégis alig hallhatón, a térdeim finoman koccantak össze a kormány-kerék alatt.
Lehet, hogy mégsem hagytak el? Debbie-t nem vették el, csak nem láttam, mert elbújt egy másik piros autó mögött. Talán más veszteségeim is illúziók csupán és csak nem látom, mert elvész, eltűnik valami mögött, de értelme van mindennek…
Biztosan értelme kell legyen, ugye?
Te mit gondolsz? Ha tetszett, like és megosztás, hisz tudod 🙂
Hamarosan újra jelentkezem…
Női szemmel, nem csak nőknek!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: