A haza ott van…

Három nő ül a német rendszámú autóban. Katalán földön, augusztus huszonegyedikén. Van erre egy buddhista monostor, oda kocsiztak fel, majd hazafelé elvesztek egy kicsit a föld út és a dimbes-dombos hegyvidék között.

-Tiszta Bükk, mintha otthon lennék! –kiáltott fel az egyik a meredek sziklákat látva.

-Vagy inkább Balaton-felvidék! –mondta a másik a szőlő-ültetvényekre mutatva.

-Nekem a Tisza-partot juttatja eszembe –vallotta be a harmadik –pont olyan vadregényes és titokzatos.

Hmmm…hol is? Hol van tehát a haza?

Hol van a haza nekünk, akik külföldön élünk? És hol az otthon?

A napokban ezen gondolkodtam el.

…. ahol apáink térdepeltek…

Persze, a hagyomány. A templom, legalábbis ez volt régen. A templom és a föld. A templom, a közösség találkahelye, a mindennapi ünnep színhelye. A templom, ahol születés és halál, esküvő és keresztelő felett bábáskodott az egész összetartó és összetartozó embercsoport. A föld, amelyen apák dolgoztak és nagyapák és déd- és ükapák. A föld, amely a munka színtere. Munka és ünnep fűzte egybe az együttlakókat.

Mikor romlott el a világ? Mikor lett nyugtalan és zavaros, mikor indultak nyugatnak a keletről valók és északnak a déliek? Mikor fogyott el a föld, mikor gyengült meg a templom, hogy ott-tartsa, magánál tartsa az egy helyen születetteket, hogy hazájuk és otthonuk legyen? Hogy hazája és otthona legyen minden nyugtalan léleknek. Mikor borult fel az ősi szabály, hogy ’főd a fődhő házasodik’, mikor lett szabad az érzelmi vásár, mikor vált árucikké a haza iránti szeretet és az otthon iránti vágy?

Nem, nem marad el most sem, most is kérdem hangosan, vagy inkább csak magamban merengve: fontos ez egyáltalán? Nem tudom.

Sokszor mondják: könnyű nektek… ti ott kint, jól kerestek, jól éltek… könnyű nektek!

Nem kívánok általános kesergést, vagy gazdasági kisokoskodást indítani az ügyben, hol könnyebb és hol kevésbé. Elindultunk otthonról, elhagytuk, magunk mögött, kinek-kinek saját okán. Mindenkit űz valami, akár személyes tragédiák, akár gazdasági megfontolás, akár csupán a kaland utáni vágy. Amikor én elhagytam az országot, a gazdasági krízis még csak bontogatta szárnyait és Spanyolország valóban úgy tűnt, kellemesebb hely annak, aki dolgozni akar. Főként a turizmus és építő-ipar területére tömegével áramlott be a külföldi munkaerő. Lengyelek leginkább, és mi magyarok, persze, no meg a dél-amerikaiak, akik nem nevezhetők igazából külföldinek. Aztán begyűrődzött a kínlódás, a folyamat még most is erőteljesen a lejtőn lefelé pozicióban található, a határok csak elméletileg vannak nyitva. Egyre nehezebb munkát találni, spanyolul tudni rég nem elég, mivel a kormány itt is erőteljes megszorításokra kényszerül, a hazai munkerő visszaáramlik saját piacára. A bérek csökkennek, a juttatások karcsúsodnak, egyre nagyobb az elégedetlenség és feszültség, leginkább persze a legszegényebb déli területeken.

Ma reggel, épp ma reggel történt: a kollegina állt az ajtóban, nézett ki, messze, a reptér egészen távoli csücskébe, ahol markolók, földtúrók dolgoztak. Egészen megpárásodott a szeme, majd elmesélte, hogy környezet-mérnök. Országutakat épített, kórházak alapozásához készítette elő a terepet, most pedig kávét árul és kaparós-sorjegyet a fapados fedélzetén. Nincs munka, mondja, nincs pénz, nincs építkezés. A politikai szélkakas hol erre fordul, hol arra, a kormány nem rég még adott, ma már nem ad, eddig szükséges volt a szaktudása, ma már mellőzhető. Csak halkan mondom, nem magyar a hölgy, portugál. Minden magyarországi helyzethez való hasonlatosság csak a véletlen műve.

Könnyű itt élni? Könnyebb, mint otthon? Több a lehetőség? Hááát…

Lelked mit érzett, hogy elhagyád e hont,
Midőn ugy hagytad el, hogy sohse lásd viszont?
Nem állitott meg a határnál valami…?
Honszeretet, ha azt ki tudnók mondani!

(Tompa Mihály)

Mégis mit jelent ez a szó? Vajon hozza cikkjei között az Ablak Zsiráf?

Nekem a balatoni táj. A végtelen zöldes-szagú víz. A tenger nem olyan! A tenger szabadság és vadság, féktelenség és veszély. A Balaton szelíd és lágy, mint egy öreg hölgy. Mosolygós és csendes, más a színe, más a szíve, más az illata.

A balatoni bor. A tiszta, aranysárgán áttetsző Irsai Olivér. A testesen nehéz Tihanyi Kékfrankos. A katalán borokat tisztelem, értékelem és szeretem is.

Ez lenne a honvágy? Vagy csak szép percek és ízek zamatja, színek visszhangja a lelkemben? De akkor mért nem elég a magyar bolt, magyar étterem, magyarok Katalunyában?

Ha elég sokáig élek itt, ugyanúgy megszeretem, ugyanúgy kötődni fogok ehhez a tájhoz, az itteni borokhoz, naplementékhez, mint az otthonihoz? Vagy valóban

 ’Szivet cseréljen az, aki hazát cserél!’ ?

Mi, magyarok… olyan csodásak vagyunk mégis. Olyan különlegesek, olyan szépen-míveltek, olyan… olyan negativak és tagadók. Vajon azt reméltük, amikor elhagytuk az otthont, hogy itt mások lehetünk? Hogy az otthoni negativ minták nem kísérnek, és itt jobbak, nyugatibbak, hasonlatosabbak leszünk az europaihoz? Egyik nemzet vajon jobb a másiknál?

Elmondok valamit: nem különösebben szeretem a spanyolokat. Nehéz általánosítás, mert minden nemzetben van ilyen is és olyan, és vannak persze olyan spanyolok, akiket nagyonis kedvelek, de… Hölgyeim, a magyar férfi valami romantikus lovagkori lovag a mai világban. Az, amelyik előre engedi a nőt. Kinyitja az ajtót, virágot vesz, pusztán kedvessége jeléül, segít cipelni a csomagokat. Viszont a magyar férfi… ilyet is láttunk: birtokló, önző, elveszett. Nem mind, persze, mint ahogy sajnos nem mind udvarias.

Lehet-e új államot alapítani? A saját családom államát? Wass Albert szerint a haza ott van, ahol két ember, akik egy földön élnek, szeretik egymást. Valóban ez lenne a lényeg, a kulcs, a mindent felülíró-elsöprő-összekötő kapocs? Hát nem a biológiai diverzitás éppen a túlélés záloga és minél többet és jobban keveredik az emberi faj, annál inkább toleránsabbak és megértőbbek leszünk egymás iránt? De ha összekeveredünk, attól még megmaradunk… magyarnak? Megmaradunk, vagy beolvadunk? Kell-e megmaradnunk, vagy engedjük meg, hogy más nemzetek erősebbek legyenek, mert a magyar, az igazi haza úgyis a szívünkben él?

Mit ér egy író, kinek szavát csak messze értik, s talán nagyon kevesen értik valóban meg?

Vagy ez is csak úgy van, hogy mindenki a saját keresztjét venné ki a közösből, akkor is, ha újra választhatna terhet? Előbb-utóbb megszokja, elfelejti?

Tudjuk vagy nem, hogy egy nap hazatérünk, vagy talán sosem, egy biztos: mind álmodunk az otthonról. Hazáról is talán.

Mégis kinek jut manapság eszébe egy nemzetnek államot alapítani?

Neked mi a véleményed?

Hamarosan újra jelentkezem. Női szemmel, nem csak nőknek…

Ha tetszett, like. Kérlek, ne feledd el megosztani.