Ami mögé bújunk: a háj

Az egyik kedvenc sorozatomban, a Mentalistában van egy rész, amikor bevisznek egy elhanyagolt külsejű, rossz-szagúan izzadó, meglehetősen nagy darab pasit az örsre –bocsi, ezeknek nem örsük van, hanem főhadiszállásuk- és vallatóra fogják, ha jól emlékszem valami fiatal nő meggyilkolását illetően. A pasi alibije lecsekkol, vagyis valósnak bizonyul, és a rosszarcú mintegy tanulságként odaveti a csupaizom hong-kong-i származású jóképű detektívnek, hogy attól, hogy az ember fia csúnya és kövér, még vannak álmai és vágyai, és mentségére állítja, hogy előbbi fogyatékossága nem az ő hibája. Cho ügynök, a maga kimértségével erre csöndesen felel –bocsi, ha nem szó szerint idézem:

-Valójában egy hajvágás és némi alacsony-szénhidrát tartalmú diéta sokat javíthatna az élet-minőségén.

Mondtam ugye, hogy ma a korábbiakat folytatva, a háj témakörébe merészkednék bele, és bár néhány nappal korábbra terveztem ennek a postnak a publikálását, minduntalan akadályokba ütköztem, annyira szerteágazó gondolatok kerítettek hatalmukba a témát illetően. Gyanítom, nem most írok erről utoljára, mint ahogy ’haj’ okán is sok kérdés maradt megválaszolatlanul, a ’háj’ talán még kényesebb és összetettebb, mint az előző.

Valóban ilyen egyszerű lenne a világ? Némi low-carb diéta? Ennyi? Akkor mitől van ennyi elhízott fiatal nő, és nem olyan fiatal nő és férfi és fiú és gyerek a mai világban? Hogyan lehetséges, hogy még a világ szegényebb fele éhezik, a nyugati civilizáció túltakarmányozza nem csak önnön magát, de még kedvenc háziállatait is? Az állandó kérdésem sem marad el: fontos ez egyáltalán?

Nos, ellácska ugyan sokkal kevésbé szól írójáról, mint korábban Gatita Bomba Nő Projektje, azért elmondom, hogy jómagam egész életemben azok közé tartoztam, akik így-vagy úgy küzdöttek a kilókkal. Ennek ellenére, ha bármely barátomat megkérdeznétek, biztos, hogy azonnal azt mondanák, hogy csak azért, mert ’hülye’ vagyok és igazán sosem voltam kövér, (egyszer egy barátnőm határozottan ’filigrán’ alkatnak írt le, de csak azért, mert nagyon szeret engem) de szerintem ez a kategória is baromi szubjektiven értékelhető. Éppen ezért most nem kívánom a témát a tudományos oldalról közelíteni, nem beszélnék bmi indexről és különböző kategóriákról, úgy mint túlsúlyos, elhízott, vagy simán csak kövér; maradjunk a háj, mint képlékeny anyag témakörében, mert az én plusz öt kilóm nekem talán pont annyi fejfájást és lelki kínlódást okoz, mint másnak tíz, tizenöt, harminc, vagy esetleg még annál is több extra súly.

Amikor hajnalban dolgozom és délutánra már csak szivacs-szerű száradt képződmény van az agyam helyén a koponyámban, szeretem nézegetni ezeket a bugyuta rialitiket, az esküvői ruhásat, amit már említettem, meg az átalakítósat, aminek már magyar változat is van. Van egy pluszos-méretű menyasszonyokat felvonultató esküvői ruhás is, ahol eszméletlen nagyságú hölgyek öltenek magukra fehér ruhákat, és a párjuk és családjuk el van tőle ragadtatva, hogy mennyire szépek. Be kell valljam, tényleg azok. Őket nézve, a hozzáértő divat szakemberek munkáját látva, akik ellátják a hölgyeket frizurával, sminkkel és persze kiegészítőkkel, egyre inkább hatalmába kerít a gondolat, hogy az egész tényleg talán nem fontos. Ezeknek az igencsak megtermett nőknek valóban van ’kisugárzása’ –bármi is legyen ennek a szónak a valódi jelentése-, csillog a szemükben valami, csakhogy… ami engem megfog, és elgondolkodtat, hogy ez a bizonyos valami csak akkor csillog, amikor már dolgozott rajtuk öt-hat ember jó pár órán át. Előtte csak bizonytalan kövér nők voltak, akik talán maguk sem hitték, hogy él még a lelkük mélyén a csodában hinni akaró Csipkerózsika.

Gondolom, mindenkinek más az a súly, amivel jól érzi magát. Nem, megint nem arról beszélek, hogy szeresse magát, szerintem ezt a kifejezést rosszul használják sokan. Én szeretem magam akkor is, amikor sajtot majszolok a rosé borom mellé, ami tudom, hogy fel fog fújni, és kipattogzik tőle a bőröm és az alkoholtól csak éhesebb leszek másnap. Én szeretem magam. A kérdés az, hogy a világ szereti-e az extra kilókat, vagy a kövér/túlsúlyos/elhízott nő másodrangú szereplője csak a társadalomnak –pláne, ha szingli szegény lelkem.

Szóval emiatt is, nem tehetek róla, de mindig bennem motoszkál a kérdés, vajon ezek a nők, akiken nem öt kiló felesleg van, akkor is azzal a férfival lennének, akivel itt a show-ban, ha nem lenne rajtuk az a plusz harminc-negyven-ötven kiló és valódi Csipkerózsikák lennének? De ugyanakkor fontos, hogy minden nő Csipkerózsika legyen, nem fontosabb, hogy boldog legyen? De vajon tényleg boldogok? Vajon a pasijuk róluk fantáziál vagy egy karcsú modell nőről, ha szabadjára ereszti a képzeletét? Vajon fontos-e egyáltalán, hogy kiről ábrándozunk, vagy csak az számít, hogy a nap végén ki fekszik mellettünk? De ha nem fontos, akkor ezek a nagyon elhízott nők mért akarnak mégis Csipkerózsikának tűnni az esküvőjük napján?

Azt akarom ezzel kérdezni: vajon van abszolut boldogság és abszolut kiteljesedés? Vagy valami idilli képet hajhászunk mi, az állandó fogyókúrázók és ehelyett inkább az adott körülmények között kellene kihoznunk a helyzetből a lehető legjobbat? Vajon a mai világban, ahol ennyire fontos a test-kép, hogyan lehet ennyi elhízott ember? Miért bújunk az extra kilók mögé? Egyáltalán bástyának használjuk?

Vannak olyan emberek, akik rengeteg pénzt keresnek ezzel, megélhetést építenek köré, mert imidzsükké teszik a kövérséget. Oké, persze, jöhetnek nekem azzal, hogy mert ők ’elfogadják és szeretik’ magukat, de akkor kérdem én: Vajon azt is elfogadják –és SZERETIK IS?- amikor a nagy melegben alig bírnak néhánytíz métert sétálni, mert nem bírják a lábak a roppant súlyt? Azt is elfogadják –és szeretik?- hogy ruhát vásárolni és viselni kínlódás, mert bevág, szorít, összenyom? Valahogy én ezt nem tudom nekik elhinni.

Egyáltalán, hogyan hagyhatjuk, hogy a tetemes túlsúly összegyűljön?

Életmód, mi? Na, igen, persze, mert a gyerekek görnyednek a suliban a tanórák alatt és egyre kevesebb a tornaóra, és a menzakaja szörnyű, bla-bla-bla. De ha mind unásig tudjuk ezeket a frázisokat, akkor miért nem történik semmi? Miért történik csak nagyon kevés valami? Lehet, hogy ez tényleg nem számít? Mármint, jól össze van rakva a társadalom így, nemde? Vannak, akik felnőttként úgyis csak a számítógépek előtt, vagy laborokban kell ücsörögjenek, nekik nem kell gyorsan mozogni, és atletikusnak lenni, és van egy másik réteg, akik pedig abból kereshetnek sok pénzt és tarthatják majd el leendő családjukat, hogy edzik az eltunyultakat, fitnesz videókat készítenek nekik vagy fogyókurás csodamódszereket dolgoznak ki. Nem is beszélve az eszméletlen dollár-milliárdos bizniszről, amit különböző csodabogyók és készítmények formájában kotyvasztanak össze, valamit az egészségügyi költségekről, amit az elhízás és ezzel kapcsolatos megbetegedések okoznak.

Akkor tehát minden jól van így, ahogy van?

Azt kérdeztem az imént, hogy a százkilós Csipkerózsika vajon ugyanazt a herceget választaná-e, ha mondjuk csak hatvan kilós lenne? Na, persze, tudom: hogy jövök én ahhoz, hogy ítélkezzek mások kapcsolata fölött? Pláne, hogy mindig azt harsogom, hogy megismerni a másikat, szeretni a hibáit is, elfogadni, kitartani. Ezt most is harsogom. Most is azt gondolom, hogy nem a kilóktól lesz valaki jobb vagy rosszabb ember, törődőbb, kitartóbb, megbízhatóbb, szerethetőbb. Csak… Nem értem, hogy ha van olyan szerencséje, hogy talált ebben a világban társat magának, akkor miért nem akar szabadabban élni boldogan? Mert szerintem a kilók, attól is, hogy lesúlyoznak, bekorlátozzák az életünket. A túlzott ételfogyasztás lelassít, eltunyít és az embernek nincs kedve menni sehová, nincs kedve felöltözni, kimozdulni… és akkor a kapcsolat ezt nem sínyli meg? Kérdezem csak, nem állítom, mert őszintén, fogalmam sincs, csak valahogy megint az abszolut boldogsághoz jutok vissza. Ha lehetnék a párommal/családommal/gyerekeimmel abszolut boldog, akkor miért elégszem meg annyival, amit a túlsúly lehetővé tesz?

Azt gondolom, hogy az igazán fontos dolgok helyett kajálunk.

Azért, mert kajálni jó. A legeslegjobb az első vagy második randi a szerelmeddel, amikor vacsizni mentek. Ki ne szeretne ilyenkor kajálni? Más kérdés, hogy ilyenkor sokkal kevesebbet eszünk, mint máskor, és sokkal jobban figyelünk is arra, hogy mit, ugyebár? Merthogy –hölgyeim!- ne legyen nagy a hasam a randis szerelésben, vagy ne fújjon föl, mert milyen már az, ha a vacsi utáni sétán kellemetlen galambokat kell eregetni, arról nem is beszélve, hogy mennyire kínos már az, ha a vacsit nem andalgás követi a parkban, hanem test-mozgás a hálóban, mert ott bizony a galambok még feltűnőbbek –ez persze már nem az első randi után.

Kajálni milyen baromi jó már barátokkal, nemde? Amikor rég láttátok egymást és igyekeztek minél lassabban elkészülő és elfogyasztható ételeket kérni, hogy valahogy addig is álljon az idő, és egyik sztori a másikat követi, és jó érezni, hogy összetartozunk, és ilyenkor meg lassan eszünk, hogy még ne kelljen felállni és fizetni, és hazamenni, mert egy picit ilyenkor olyan, mintha tökéletes lenne a világ.

Vagy milyen jók a családi vacsik, vagy a munkahelyi vacsik, amikor ki lehet pletykálni a rég látott rokont, vagy a főnök új nőjét.

Meg persze azért is jó kajálni, mert anyu vasárnap délutáni sütije jut eszembe a boltban vásárolt hideg almás pitéről, és ettől egy picit olyan, mintha lenne otthonom. Mert nincs finomabb annál a mackósajtos kiflinél, amit a barátnőm ken nekem és magyar paradicsomot vág hozzá, és ha lehetne órákon át csak enném, egyiket a másik után.

Ezért gondolom, hogy a kaja az igazán fontos dolgokat helyettesíti.

Elmaradnak a barátok, a szerelem, a család és marad a kaja, ami valahogy felidézi mindezt. Elmarad a karácsonyi meghittség, de marad az egész napos sütés-főzés, ami feledteti a fa alatt elkiabált családi viszályok fájdalmát. Elmarad a biztonság, hogy rendes munkával lehet élni a világban, és marad az, hogy muszáj enni, már csecsemő korodtól, amikor az anyukád felkölt három óránként a legszebb álmodból, hogy egyél, mert enni kell, és meg kell enni mindent, amit a tányérodra raknak, mert addig nem kelhetsz fel az aszaltól, és később az anyós-jelölted olajban agyon-áztatott kacsasültjét is az utolsó falatig le kell nyomni, mert különben furcsa, a családnak nem tetsző leszel.

Hát csodálni való, ha felnőtt életünkre csak ez marad, a kaja bizonsága és állandósága, amire mindig számíthattunk? Csodálni való, ha ezt adjuk tovább gyermekeinkek, akik, ha nem tartoznak a ’bármit és bármennyit ehet’ szerencsések közé, akkor megint pajzsként használható úszógumijuk lesz.

Meg lehet törni az ördögi kört és levetkőzni a másoktól is védő hájréteget, hogy megmutassuk valódi önmagunk? Vajon a soványak boldogabbak? Magabiztosabbak? Életrevalóbbak?

Utána fogok járni…

Kérlek, mondd el, mit gondolsz! Kíváncsi vagyok a véleményedre.

Ha tetszett, like és megosztás, hamarosan újra jelentkezem.

Női szemmel, nem csak nőknek.

ellácska