Kemény nő

A piacon történt, néhány napja csupán, ahová véletlen keveredtem. A lakótársam adta az ötletet, hogy keressem meg azt a nagy kínai vacakost, amit egy korábbi városi sétánk alkalmával találtunk. Nem nagyon tudtam, merre induljak, és így, kissé iránytalan bolyongásom közepette vetődtem be a piacra. Vagyis inkább a piac vetődött elém, mert ha őszinte akarok lenni, szinte emlékeztem, hogy minden szerdán kirakodnak valóban, de még sosem vettem a fáradtságot, hogy bebarangoljam.

Lám, most is csak véletlenül történt.

Furcsa dolog ez a spanyolokkal, későn indul minden, a boltok sem nyitnak hatkor, mint otthon, csak negyed tíz felé, iskolába is a legtöbb helyen kilencre járnak csak, de piacra nem lehet menni, csak délelőtt. Nekem olyankor pedig többnyire más dolgom van.

Azt tudni kell, én nem vagyok olyan, mint a sógórnőm. Ő élénk érdeklődéssel szemlél a piacon minden portékát; én nem is nagyon szeretek közel menni az árusokhoz. Úgy érzem, eladó kedvükben olyan erőszakosan szipppantják be az aurámat, hogy erőfeszítések arán is alig-alig tudok ellenállni. Ezért csak úgy félénk macska módjára, akit vonz ugyan a gőzölgő tej illata, de fél, mert tudja, hogy megégetné a nyelvét, szóval csak így, messziről figyelem az eladók sátrait.

Van itt minden: fehérnemű, bőrdzseki, szandálok halomba dobálva, tészta-szűrő –amit egyéb iránt nem ártana vásárolnom, hogy lecseréljem az otthoni batár fém szörnyet- sajt-reszelő, gyerek játék, két eurós turki-stand, és persze vannak gyönyörű, hasított bőr, fém-berakású, sok-sok papírral és nejlonnal belülről kitömött táskák.

Ehhez közel merészkedem. Az eladók –két ápolatlan külsejű, gusztustalanul izzadó, nagy pocakos pasi- néhány lépés távolságból méreget, majd az egyik hozzám lép:

-Ez a táska pont ilyen nőknek való. –monjda, én szótlanul csak a szemöldököm emelem fel, azt gondolom, még mindig tettethetem, hogy nem értek egy mukkot sem. –Ilyen kemény nőnek.

Mosolyognom kell ezen, és megnyugodva, halkan mondom:

-Akkor nem nekem való.

A pasas közelebb lép és kéjes enyelgéssel méregetve mondja:

-Szóval könnyű nő vagy?

Nem tudtam, mit feleljek erre, a gondolatok ömlöttek agyamba, hogy valóban ennyi a választási lehetőség? Kemény lehetek csupán, vagy könnyű?

Öt éve élek Spanyolországban, egy olyan országban, ahol honvédelmi miniszterré egy hét hónapos terhes asszonyt tettek 2008-ban, aki még szülés előtt Afganisztánban végiglátogatta a spanyol haderőt, és mindössze hat héttel fia születése után már vissza is tért hivatalába. Nekem ő tűnik kemény nőnek.

Bár… ki tudja?

Talán csak az útja vitte arra, talán csak kikerülhetetlen volt, mert hiszen mind az ösvényt követjük, amit valahol valaki egyszer kijelölt nekünk, és talán ő sem kemény, csak egyszerűen nem volt más választása, az úton, a saját útján menni kellett, és menni kell ma is tovább. Vajon nem ez a világ sodorta bele, hogy kemény legyen, és tűsarkúban, terhesen, dísz-egyenruhában ott álljon a spanyol katonák előtt, akik fogadására felsorakoztak? Vajon gondolt akkor arra a kislányra, aki egyszer régen inkább a babájával szeretett játszani, vagy inkább arra, hogy bár lenne a sok erős férfi között egy, csak az az egyetlen egy, aki megvarázsolna erejével a világot, hogy nőként ne kelljen ebben a szerepben egyáltalán megjelenni.

Az egyik legjobb barátnőm szintén katona, őt mégsem látom keménynek. Talán mert tudom, hogy az utcáról kóbor kismacskákat és kiskutyákat szed össze és titkon arról álmodik, hogy egy nap kutyakozmetikus lesz, vagy afrikai éhező árvákat fog anyjuk helyett is szeretni.

Miért nem értetek bennünket, férfiak? Miért akarjátok elhitetni magatokkal, hogy kemények vagyunk, mi önálló, sokra képes nők?

Amikor feleség voltam, -sok szerepem közül az egyik- egyszer csőtörés volt nálunk és a vízvezetékes bár hiába dolgozott, este nyolc felé azt mondta a férjemnek, hogy nem tudja aznap befejezni már a munkát, hétvégén pedig nem dolgozik. A férjem kikelt magából, és szó szerint ezt mondta:

-Hát hogy hagyjam én most magára így az asszonyt, víz nélkül?

A mai napig égetnek ezek a szavak. Csak álltam ott és szólni sem bírtam, és a vizes mester úgy nézett végig rajtam, mint valami szerencsétlen, gyámoltalan –agyatlan?- bénaság lennék, visszafordult a fürdőbe és két óra múlva készen is lett. A férjem másnap, amikor vidéki rokonaihoz indult, úgy hagyott ott, hogy volt vizem. Talán ezzel nyugtatgatta lelkiismeretét amiatt, hogy számtalanszor kezet emelt rám, lökdösött, taszigált és üvöltözött velem. Akkor nem tartott gyámoltalannak, nem akart megvédeni és gondoskodni rólam, akkor talán keménynek hitt, talán férfinek, és talán azt várta, hogy visszaüssek. Csakhogy én nem voltam kemény, akkor sem.

Tegnap néztem a tévében egy bugyuta rialitit, esküvői ruha vásárlósat, amikor amerikai menyasszonyok nagy drámák közepette méregdrága ruhákat próbálnak fel. Volt egy lány, ott állt abban a szépséges, válláról lehullú-ujjú, hófehér költeményben, és az ikertestvére, egy fiú, akit azért vitt magával, mert kíváncsi volt a véleményére, azt mondta neki:

-Kurva vagy!

Csak így, egyszerűen. Kurva. Mert nem tetszett neki a ruha? Vagy mert pusztán féltékeny volt, és hisztériás önsajnálatát akarta levezetni a nőben, akinek annyira fontos volt őkelme, hogy ezt a sértést is csak egy mosollyal nyelte le.

A kurva, kurtizán kérem az, aki pénzért árulja a testét. Mégis, olyan könnyen ránk mondjátok. Könnyű nő vagyok, amiért nem vagyok kemény? Könnyű, mint megkapható? Vagy éppenséggel azért, mert nem megkapható?

Néhány nyárral ezelőtt történt, hogy a tenger partján feküdtem pár barátnőm társaságában, amikor odalépett hozzám egy erősen francia akcentussal spanyolul beszélő fiú és elkezdte osztani, hogy mennyire szép vagyok és mennyire tetszem neki. Nekem azonban nem tetszett a pasas, és különben sem akartam senkivel megismerkedni, és nem éreztem amúgy sem helyén valónak, hogy bikiniben ismerkedjek egy férfivel, ezért azt mondtam neki, hogy sajnálom, de én a barátnőimmel szeretném tölteni a délutánt és nem szeretnék vele tovább beszélgetni, majd megkértem, hogy hagyjon minket békén és menjen vissza a barátjához, ahonnan jött.

Azt mondta erre, hogy egy ronda, undorító kurva vagyok. Kurva, pedig se pénzért, se anélkül nem kapott meg, de könnyen rám sütötte, hogy kurva. Az ex-férjem is akkor kurvázott le persze, amikor nem voltam többé hajlandó az ágyamat megosztani vele, mert a fizikai durvasága elvette tőle minden kedvemet.

Mégis-mégis, mindig meglepődöm azon, ha egy férfi lekurváz egy nőt.

És fáj nekem.

Mert olyan, mintha nem tudnák, mintha ők nem értenék, hogy egy nőnek kitárni a testét mindig a lelke megnyitásával is jár, és soha semmikor nem hisszük, hogy ’csak szex’ és más semmi, mert mindig reméljük, hogy valahogy több, mint más, és fontosabb. Olyan, mintha nem akarnák megérteni és felfogni, hogy mi nők nem csak valami mechanikus orgazmus-forrás után futunk, hanem törődést, szeretet, védelmezést keresünk, talán mert nem vagyunk kemények, talán mert nem akarunk kemények lenni.

Nem hinném, hogy én lennék az utolsó, sőt tudom, hogy nem az vagyok. Látok nőket, akik finomak, tiszták, törődésre és megbecsülésre várnak, akárcsak én. Nem kemények, erősek csupán. Azért erősek, mert meg kellett tanulniuk erővel élni ebben a világban, ahol a hűség, a kitartás, az elköteleződés, az egy irányba haladás oly keveseknek adatott ajándék…-vagy oly rövid ideig tart csupán.

Mégis úgy hiszem, hogy ennek így kell lennie. A nő első dolga a szeretet. Megtanítani leendő gyermekét, akár férfi lesz, akár nő, hogy szeretni sokkal fontosabb, mint keménynek lenni. Összetartást, nyugodt erőt, törődést sugallani ebbe a vilába, kibújni a védelmező falak mögül és hinni abban, hogy lehetséges.

Ezért nem vagyok kemény.

De könnyű sem leszek, sosem.

Ja igen, vettem táskát aznap, de nem a két gusztutalan pasastól. Egy fiatal nőtől, aki az anyjával árulta a szebbnél szebb darabokat és ’egye fene!’ felkiáltással rám beszélt kettőt is, azt mondta, csak nekem huszonöt euroért a kettőt.

Ha tetszett, like és megosztás, és kérlek, mondd el, mit gondolsz.

Hamarosan újra jelentkezem, női szemmel, nem csak nőknek!

ellácska