Ellácska és a Bomba Nő Projekt

(Nothing IS, everything IS PROCEEDING)

Asszem igy szolt az a mondas, amelyet Buddhanak tulajdonitanak, es ami a fejemben kattogott, amikor a kedves romaniai doktorneni probalta ma reggel az szamba ragni ismet:

-Mondtuk, hiszen, hogy pre-eclampsiaja van, emlekszik?

Emlekszem hat. De az mult heten volt es en szerettem volna, ha ujra ellenorzi a feherje erteket a vizeletemben. De o azt mondta:

-Nem fog lejjebb menni, mert pre-eclampsiaval ez az ertek nem csokken.

Gondolkodtam nyilvan a mult heten, hogy irjak-e errol, vagy maradjak inkabb csendben. Nem akarok senkit meggyozni semmirol ebben a blogban es nem akarom az eszt sem osztani, es pont ezert, mivel nem szamit, hogy ki mit gondol, arra jutottam, hogy elmondom a gondolataimat az ir egeszsegugy es a pre-eclampsia kapcsan.

A biztositekot ugye vegul szegeny anyam vagta ki nalam, nagyjabol azota lehetett meglehetosen magas a vernyomasom. Az egy dolog csak, hogy az elso doki, a haziorvos, akirol mar mondtam, hogy itt a terhesgondozast vegzi, elso korben siman azt mondta, hogy viszont a vizeletem tiszta, ugyhogy csak kezdjuk vernyomascsokkentovel. Ez nekem nem volt megnyugtato. Nem azt akarom mondani, hogy az ember jatszadozzon a vernyomasaval, isten orizz, es senkit sem szeretnek arra biztatni, hogy mondjon ellent feltetlenul az orvosanak, de en magamrol beszelve, magamat ismerve tudtam, mert regota gyakorlom ezt mar, hogy ha a belso hang ilyen egyertelmuen tiltakozik, akkor alljunk mar meg egy percre.

Kaptam egy hetet, hogy homeopatias szerekkel probalkozzak. En teszem hozza, hogy mindig amulom azokat, akiknel “nem mukodik” a homeopatia, mert en barmit veszek be a keszitmenyek kozul, mindig pillanatokon belul hat, es most is igy volt, csakhogy megint ereztem, hogy valami ebben nem elegge oke.

Az emberi test anatomiaja mindig lenyugozott, a legcsodalatosabb alkotasnak latom minden kozul, mit foldre-egre teremtett a Feljebbvalo, es szamomra ez a tokeletesseg onmagaban bizonyitja a magasabb Tudat letezeset, akit neha Istennek, Teremtonek, Allahnak, ki-ki minek nevez. Es hat a test! A test az mindig uzen.

Ezert kovetkezo lepesben az orrom kezdett verezni –hiszen a vernyomast sikerult lehalkitani, kellett egy masik jel, amibol ertek-, es mivel nekem soha, semmikor, semmilyen korulmenyek kozott nem verzett meg az orrom, erre megint felfigyeltem. De csak en, mert amikor telefonaltam a korhaz surgossegi szuleszeti rendelesere, azt mondtak, hogy ennek “semmi koze” a terhessegemhez, es hat oszinten, ettol aztan beindult bennem az osi program, ami zsigerbol ellenerzest taplal az allopatikus medicinaval kapcsolatban (vagy mondhatnam nyugati orvoslas). Merthogy komolyan: adva van egy negyven eves no, akinek mint emlitettem soha (es ezt igy is ertem: SOHA) eleteben nem verzett az orra, egyebkent az altalanosnal jobb egeszsegnek orvend (tekintve, hogy nem dohanyzik,  nem iszik alkoholt, a terhessege ota kavet sem, 16 eve rendszeresen fut es mondjuk 8 eve gyakorol jogat, torodik a mentalis egeszsegevel –ugy mint mondjuk meditacio, hogy a thetat meg veletlenul se keverjem ebbe bele, hisz az bizonyos korokben mar boszorkanysag-, nem eszik sz@rokat –mindenkitol elnezest-, de sem hust, sem gumimacikat, sem wc tisztitot –coca cola- nem viszek a testembe), szoval adott no 29 hetes terhesen eros fejfajasok mellett magas vernyomast es orrverzest produkal es az allopatikus medicina szerint a harom dolognak semmi koze egymashoz, es az orrverzes csak egy sima orrverzes… Most komolyan! Csak nekem nem stimmel ezzel valami?

Na, lenyeg, hogy azert jojjek be, mert megneznek.

Onnantol nagyjabol korhazban vagyunk, mert ugye kiderult, hogy pre-eclampsiam van! Fogjam mar fol!

Az a fontos ebben, hogy elmondjam, hogy aki az onmegismeres spiritualis utjara lep, es belulrol kezdi el gyogyitani magat, annak az elete onnantol sem seta a parkban. Szoval szembesulunk neha olyan feladatokkal, hogy a szemunk ketteall, es bevallom, hogy frusztraltsagomban tegnap este alapos siros tisztulason mentem megint at, mert ilyenkor persze kicsiego bekapcsol es azt mondja, hogy de miert pont en? Most miert tortenik ez velem, amikor en annyi mindent megtettem? Miert erdemlem en ezt? Es hat… valljuk be, nem is okolhato kicsi ego ezert, teljesen rendben van, hogy igy erez, es attol, hogy ezt vagy elkenem, es lekushatom szegenyt, vagy pont ellenkezoleg belemerul ebbe, na attol –egyiktol sem- oldodik meg semmi.

Hiszem, hogy minden helyzetet magunk teremtunk –de nem ugy tudatosan, hogy en most pre-eclampsias akarok lenni, hiszen ki az a barom, aki ezzel veszelyeztetne magat es babajat!-, es elso korben tenyleg sikerult is visszaszoritani a vernyomast gyogyszerek nelkul es nehany nap alatt el is hagyhattuk a korhazat, ahol minden doki eloszor a gyogyszer nyilvantartomhoz jarult es amultak a kis dragak, hogy “nem szed semmit?” es en nagyon buszke voltam az osszes gyogyito segitomre, aki dolgozott velunk es rajtunk es segitett thetazni es szellemgyogyaszattal is megkezelt, es szoval az egesz csodas gyogyito tarsadalomra, akiket eddiggi utam soran megismertem! Nagyszeru volt a hetvegere hazamenni es Apukaval lenni, es setalni a tengerparton csak kettesben, olyan volt, mint valami lopott paradicsom, hiszen mind a ketten tudtuk, hogy ez az allapot nem tarthato fenn.

Nyilvan ezert kerultunk vissza ujra tegnap a korhazba. Azt ertettem meg, hogy itt vagyunk (BabyBoo es anyukaja) a legnagyobb biztonsagban. Itt nem er el a munkahely, a tennivalo, a csakelmosogatokbevasarolokfozokfelporszivozok, ami valljuk be, otthon total elkerulhetetlen. Es itt nincs itt Apuka kisebbik lanya, aki ugye otthoni fogalmak szerint fogyatekos, es bevallom, nagyon nehez ugy kisbabat varni, hogy o nez a szemembe hetvegente, mert az ember, ha anya lesz, csak arra tud gondolni, hogy csak az en gyerekem egeszseges legyen, es ettol meg buntudata lesz, mert Apuka kisebbik lanya semmit nem valtozott, csak en, illetve bennem indult be az anyai oszton, hogy a sajat gyerekemert olok-lopok-hazudok, ha kell…

Ma reggelre felszaradtak a konnyeim, a vernyomasomat incuripincuri adag drog nyomja le, amitol a szivem egy kicsit pihenhet –folyvast ossze volt szorulva-, es elkezdtem ujra latni. A csodakat es eleteket magam korul. A szinesboru no (nemtom, ez politikailag korrekt szo vajon?), aki tegnap ejjel halalra idegesitett azzal a mellettem levo agyon, hogy egyfolytaban szivta az orrat, amit en gusztustalannak tartok, es horkolt is, amikor epp elaludt, igy aztan en nem aludtam szinte semmit, szoval o… ma reggel nagyon megerintette a szivemet. Hiszen meg angolul is alig beszel, es nem ertette, ahogy a dokino turelmetlenul elmondta neki, hogy be fogjak inditani a szuleset ma napkozben, mert a cukra es a vernyomasa veszelyezteti a magzatat. Aztan mikor jottek erte, egy kicsivel kesobb, hogy elvigyek, az a hatalmas fekete mamma reszketo hangon mondta az orvosoknak, hogy az o babaja meg tul kicsi, meg nem szulethet meg, meg tul kicsi, hiszen meg csak valahogy huszonpar hetes. Es akkor hirtelen megereztem, hogy nem szamit mekkorak es milyenek vagyunk es fujjuk-e vagy szivjuk az orrunk, mert minden terhes nonek a magzata vedelme a legbelso kapcsolodasa, ertuk retteg a szivunk es akar “megteszunk mindent” es nem dohanyzunk es tokeletesnek kepzeljuk magunkat vagy megvilagosodottnak es blablabla, akar tudatlanul es gyarloan bukdacsolunk vegig a terhessegen hetrol hetre, attol meg senki, egyetlen anyuka sem erdemli azt a felelmet, amit ez a no elhetett at mellettem, egyedul, ugy, hogy raadasul meg angolul is alig beszel.

Es akkor arra gondoltam, hogy jo, hogy van allopatias medicina. Mert akarhogyan is, de a babat ki fogjak szedni belole es gondjat fogjak viselni, es talan eselyt kap egy eletre, ahol az anyukaja szeretni fogja, egy idegen orszagban, ahol a nyelvet is alig ertik, es talan kuzdenek az anyagi tulelesert, de egyutt lesznek es szeretni fogjak egymast. Tokeletlenul es gyarloan es boldogan.

Nem itelni, csak megfigyelni.

Ezt is Buddhanak tulajdonitjak. Annyiszor hisszuk azt, hogy jobbak vagyunk masoknal, mert a mi valasztasaink masok, mert a donteseink tudatosak, mert mar rajottunk erre vagy arra, es azt hisszuk talan, jutalmat erdemlunk mindezert. Pedig valojaban az elet titka csak es kizarolag a szeretet.

Ez a kicsi Mocorgo leanyka bennem ezt tanitja nekem.

Most eppen pre-eclampsian keresztul.

A hetek es honapok tovaszalltak, es tegnap mar 28 hetes terhessegemet jubilaltuk Kis Mocorgoval, aki ugy masfel honapja erdelmelte ki uj nevet.

Szerettem volna irni, sokat irni, mert ez a magikus transzformacio, ami zajlik bennem, annyi tanulsaggal jar szamomra, hogy jo lett volna mindent megorokiteni, de bevallom, sokat voltam nagyon faradt es inkabb csak a szelid belso nezelodest valasztottam sokszor, aktiv billentyuzes helyett.

Tegnap azonban megert bennem valami, amit ki es le kell tennem. Itt van a helye es ideje, hogy elengedjem a csaladi karmat.

Anyam egy csodalatos asszony. Ezzel illik kezdenem, mert fontos, hogy elmondjam, hogy az iranta erzett szeretet nem itelkezik bennem –legalabbis nem volna szabad, es mindenkepp az a cel, hogy akar ezzel az onvallomassal, akar barmely oldassal es gyogyitassal, aminek ezt meg kovetnie kell, ha lesz ilyen, vegre valoban eljussak a feltetlen szeretetig, hogy meggyogyithassam, es szivbol elengedhessem azt a feladatot, amire o tanit szuletesem ota.

Azt mondtam, hogy csodalatos asszony, es kozben pedig nagyon kimert, sokszor hideg, erzelmeket egyaltalan nem nyilvanito norol beszelek. Gyermekkorombol emlekszem kiabalasokra, veresekre, hajcibalasokra, meg tobb kiabalasra es meg nem ertettsegre, emlekszem a szigoru, nyers hangvetelere, amellyel kritizalt, emlekszem hanyszor es hogyan tolt el magatol, hogyan buntetett, utasitott vissza, hogyan gunyolt ki. Ugyanis szamara en vagyok a karmikus feladat. Nem a noverem, aki teljesseggel felvette az apam szerepet; nem is az ocsem, aki a legkisebb, egyetlen fiucska kepeben eloszor a figyelem kozeppontja, majd hamarosan pedig a legonallobb, legkevesbe a szuloi mintahoz kotodo felnotte lett, hanem en. Az erzekeny, mimoza, erzelmes kislany, aki varta, hogy elismerjek (ujra meg ujra meg ujra), aki szerette volna, hogy biztositsak arrol, hogy szeretik (mert nem, nekem ez nem ‘ugyistudod’ alapon mukodik), aki nagy szemekkel folyton ott allt egyedul valahol a hatterben, mert nemigen jutott ra ido. En okos kislany voltam, a tanulmanyaimmal nem volt baj, nem kellett velem lecket irni. Sok idot toltottem konyvekkel, nem szerettem tevet nezni, sokfele vitt az erdeklodesem, ezert valahogy lathatatlanna valtam szamukra. Lathatatlanna, es felnott koromra egyertelmuen azt ereztem, hogy elfeledette. Elkoltoztem, eloszor csak alberletbe, aztan pedig kulfoldre es szepen lassan rajottem, hogy gyakorlatiag nincsenek szuleim. Az apam nem jott el az eskuvonkre sem, es soha egyetlen egyszer nem jart abban a hazban, ahol het evet eltem az ex ferjemmel. Az anyam egyszeruen nem hivott fel sosem, vagy ha megis, akkor csak veszekedtunk, mert en nem ertettem, hogy lehet, hogy honapokig nem erdekli, mi tortenik velem, es utana is csak kimert es idojaras-jelentes stilusban beszel velem, mint egy idegennel. Ahanyszor otthon toltottem idot a szuloi hazban, igyekeztem beszamolni a dolgaim alakulasarol, meseltem mindenrol, termeszetgyogyaszattol kezdve jogan at egeszen a ThetaHealing csodajaig, es mindig azt hittem, hogy most vegre jobban ertenek, most vegre meglattak, hogy ki vagyok en, de amint eljottem toluk ujra csak a csend, az elutasitas, a nem erdeklodes kovetett. Nem valtozott semmi.

Semmi.

A hazassagom egy katasztrofa volt. Meg akartam felelni anyamnak, ezert azt a mintat kovettem, amit o: hozzamentem egy apam energiajahoz. Egy lusta, agressziv ferfihez. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy ez anyam hibaja volt, szo sincs errol. Csak az utamat latom, ahogyan probaltam a karmikus feladatot megoldnai en is, hiszen ahogyan neki en, ugy o nekem a megoldando karma. Akkoriban sokkal kevesebbet ertettem meg mindebbol tudatosan, es nyilvan, a sajat tevedeseimet nem irhatom az o szamlajara, csak valahogy a kronologiaban szeretnem sorra venni azokat az allomasokat, ahol probaltam valamit tisztitani, gyogyitani mar ezen a feladaton. Szoval azzal egyutt, hogy egy katasztrofa volt a hazassagom, nagy lepes volt a karma feloldasaban, hiszen en nem ragadtam bele, ahogyan o. Nem tudtam egy eleten at viselni a verbalis es fizikai bantalmazast, es bar majdnem teljesen belehaltam, volt egy pont, ahol feleledt bennem a fonix, es a fentiek vezetese akkor is megtalalt, ha meg nem hivtuk sem ThetaHealingnek, sem semminek. Csak valami elementaris, alapveto osztonnek, ahol a hivas, hogy elinduljak, es atlepjek azon a csapdan sokkal erosebb volt mint a felelem vagy a megalazottsag, ami miatt a csapda felzabalt korabban.

Mennyit dolgoztam ezen, hany meg hany even keresztul (elso korben eppen nyolc!) csak arrol szolt minden, hogy tuleljem, meggyogyitsam, magam mogott hagyjam azt a trutyit, amit a hazassagom karmikus feladatai kavartak korem.

Nyolc ev kellett hozza, hogy vegre megismerkedhessek Apukaval (aki mellesleg teszem hozza hasonlo nem semmi karmikus feladatok megoldasaval volt ezido alatt elfoglalva), es egy ujabb ev, hogy Kicsi Mocorgo vegre itt legyen a pocakomban es megtanitson Anyanak lenni.

Nem tudom, eleg jo tanulo vagyok-e, de ezen a nyaron kaptam a kitisztitando feladatokat dogivel. A noverem, az anyam, a sogornom, az anyosom es ujra az anyam egyik feladattol a masikig sodortak, es tudvalevo volt, hogy eljon a kiteljesedes, ami tegnap esett meg, amikor a kovetkezo telefonbeszelgetes zajlott le koztem es Anyam kozott:

En: -Szia Anyu.

O: -Na vegre mar, hogy felveszed. Mar nemtom hanyszor probaltalak hivni. (Egyszer. Egyszer probalt ket nappal korabban, amikor is dolgoztam, es nem tudtam felvenni a telefont. Egy otcsillagos szalloda recepciojan nem illik maganhivasokat intezni, meg akkor sem, ha az Anyam hiv, akirol ket honapja nem hallottam semmit.)

En:-Tudod, hogy nem tudok telefonalni, amikor dolgozom.

O: -Na. (sertodotten) Szoval hogy vagy?

En ekkorra mar ujra az a kislany voltam, aki tudta, hogy az anyukajanak megint csalodast okozott. Beguboztam es megfeszultem, es ereztem, hogy Kicsi Mocorgo a hasamban osszerezzen.

-Jol. –Ezt birtam csak kinyogni. Mi mast mondhattam volna? Pedig annyi mindent lehetett volna meselni. Hogy kepzeld, Anyu, kifestettuk a szobat! Hogy Apuka raert a mult heten, es csodaszep levendula-lilara festettuk a kis sarkot, ahova Mocorka erkezik majd. Hogy kepzeld, Anyu, elkezdtunk vasarolgatni. Hogy a Lidl’s-ben pont babas holmi akcio volt, es organikus pamut baba-agynemut es alvos rugdalozokat vettem nevetseges aron, es megvettem az elso szoptatos melltartoimat is. Es hogy Apuka babakocsit vadaszott nekunk a donedeal.ie-n es talalt is egy Baby Elegance-t, ami baromi igeretesen nez ki, es a no osszesen 120 euroert eladja, es ha tenyleg olyan jo allapotban van, mint a kepeken, akkor a hulyenek is megeri. Annyi mindent lehetett volna… De nem tudtam, mert hideg volt es elutasito.

Aztan olyanokat mondott, hogy azert nem hivott fel eddig, mert ‘nem beteg vagy, hanem terhes’ es ‘kulonben is felnott ember vagy, nem kell ellassalak mar, mint egy gyereket’. Aztan kozolte, hogy otthon ‘a radio egszakadasrol beszel’ es amugy sem er ra. Majd letette. En pedig ott ultem a kanapen, es ujra az a kislany voltam, aki nem erti, hogy az anyja miert nem szereti. Miert utasitja el, miert nem orul vele, miert nincs soha, amikor jo lenne, ha lenne?

Hanyszor voltam mar itt? Ezerszer. Es ennek most vege. Ugy dontottem, hogy elengedem ezt a karmat, es azt mondom: koszonom a tanitast, en most mar tullepek ezen. A szivembe irtam, hogy Mocorgo soha nem lehet tul tavol ahhoz, hogy a szivemhez ne legyen eleg kozel. Hogy akarhany testvere jon, vagy barmi is lesz, figyelni fogok ra, es meghallgatni, amit mond. Megkerdezni, mit erez. Engedni, hogy sirjon, es olelni, puszilni, szeretni, amig majd eltol o, ha akar. Az anyam pedig remelem tudja, hogy hanyszor latom ot magamban. Ha a tukorbe nezek, az o szeme nez ram vissza, az arca, az ajkai az en arcomon vannak. Mindig itt van velem, hiszen o is csak egy tokeletes lelek egy masik valosagban, es hozza kepes vagyok csatlakozni. Ezen a fizikai sikon pedig elengedem.

Es ez igy van, igy van, igy van. Megtortent.

Be kell valljam, hogy nem Apuka volt az elso, akivel a hirt megosztottam.

Az elmaradt mensi elso napjan teszteltem, nem a reggeli elso pipvel, hiszen mar tudtam, es amugy is azt akartam, hogy olyan terhesseget mutasson a teszt, ami reggel, delben, este, vagy akar delutan is megjelenitheto, ne pedig csak valami ejszakai felgyulemlett tulhormon huzzon csikokat a kiskutyure.

Szabad napos voltam, a teszt pozitiv lett, en elsirtam magam. Megdobbento, hogy mennyi gondolat es erzelem szaguld vegig az agyamon egyetlen masodperc toredeke alatt, abban a ki nem fejezheto ido egysegben, amikor eloszor meglattam a feliratot ‘pregnant’.

Nyivlan volt benne orom es hala es megnyugvas –hogy az alom valodi uzenet volt-, es izgatottsag, de… Annak tukreben, hogy egyszer mar tartottam itt, es abbol nem lett baba, volt ebben mas is. En legtobbet a ketseggel kuzdok. Az allando ‘de biztos?’ kerdessel, azzal az erzessel, hogy semminek nem merek igazan orulni, mert abban a pillanatban, amikor megkapom, atfut rajtam az erzes, hogy akar el is veszithetem. Soha, semmikor, semmiben nem voltam ‘biztos’. Az emberek, az elmenyek, a helyzetek, a kulonbozo terek, helyszinek, szoval soha semmi nem maradt velem, nem jelentett allandosagot, csak atutazast, pillanatnyi erintkezest, osszekapcsolodast es elvalast. Az en eletem, ez az elet –valamiert ilyenre alkottam-, nem a letelepedesrol, az allandosagrol, a gyujtesrol, a stabil gyarapodasrol szol –szolt eddig?- szamomra, hanem a megtapasztalasrol es elengedesrol. A befogadasrol es elbocsatasrol, az igen es a nem kettoserol. Ahogyan a magyar nepmesek mondjak, hogy jottem is meg nem is, hoztam is meg nem is.

Azt mondtam, hogy valamiert ilyennek teremtettem, hat van-e gazdagabb annal, mint akinek mindig van a sziveben hely uj tapasztalasokra? Van-e oromtelibb annal, mint ujra uj embereket fogadni es vendegul latni bennem –az eletteremben, auramban, a lelkemben-, van-e valtozatosabb annal, mint osszepakolni, elkoltozni, ujrakezdeni, uj kulturakat megismerni, megtanulni ott elni? Ez a kivancsisag, ahogy Anyam mondta mindig ‘az elet habzsolasa’, amit en csinalok, ugy hiszem, ez hozott ebbe a letbe, ebbe az inkarnacioba. Ezert hittem sokaig, hogy egyedul kell az uton mennem, ezert kellett sokat dolgoznom azon, hogy befogadhassak egy Tarsat –Apukat-, aki hasonloan kivancsi, es ehhez kellett a sok turelem es megertes es egymas nagyon szeretese, hogy elhiggyuk, hogy egyutt is folytathatjuk azt az utat, amit felelembol eddig mindig maganyosan kepzeltunk el.

Talan Connor ezert nem maradt velunk az elejen. Talan ezert koszont be, hogy megmutassa, hogy csatlakozna hozzank, velunk jonne az uton, de mi –az en testem fizikalisan es Apuka lelke- akkor meg nem tudtuk befogadni. A koztunk levo kotes –ebben az eletben- meg nagyon uj volt es meg kellett merettettnunk, hogy erosodjunk es felnoljunk es szerelmesparbol emberparra erjunk, akik ezuttal mar kepesek befogadni egy kis lenyt, ha jonni kivan.

Ez mind vegigfutott a lelkemen, amikor a kijelzon megjelent, hogy ‘pregnant’.

Apuka csak a masodik volt a sorban, akivel megosztottam a hirt aznap este, amikor hazaert a munkabol. A szivem iszonyatosan kalapalt, majdnem szedultem, amikor kivettem a pozitiv tesztet a fiokombol es szo nelkul letettem ele a konyhapultra. Rapillantott es elmosolyodott.

-Ez meg mikor tortent? –ezt kerdezte.

-Mostanaban. –mondtam en.

O megolelt es azt mondta,

-Gratulalok, Mami.

Anikot valasztottam mentoromnak erre az utra, amikor en anyava, a magzat pedig kisbabava erik. Ot hivtam fel eloszor es senki mast. Egy olyan anyat akartam magam mellett tudni az elkovetkezo honapok maganyos hallgatasaban, aki nem beszel feleslegesen. Aki nem lat el keretlenul tanacsokkal es aki mellozi a remtorteneteket. Nem regisztraltam fel a ‘What to expect’ mobil alkalmazasra –mint az elso alkalommal-, es nem kezdtem el olvasgatni az interneten minden eszelos forumon. Csak vele beszeltem arrol, ami tortenik. Egyetlen mesterrel, akit tisztelek es nagyra tartok. Csak neki mondtam el, hogy nehez volt neha varni, hogy csak menjenek a hetek, mert itt, Irorszagban 8 hetes koromban mehettem eloszor ‘korai’ ultrahangra, azt is csak a tavalyi veteles miatt. Kozben pedig mas nincs, csak a varakozas. A maganyos, csendes, szemlelodo varakozas. Ahogy a vilag ugyanaz, csak en valtozom. Egeszen eszrevehetetlen modon, eloszor csak finoman, leplezetten. Csak en tudom, hogy egy elet novekszik bennem, akik ram neznek, csak legfeljebb nem ertenek. Nem ertik a kulonos fenyt a szememben, az egyre gyakoribb asitasokat, talan azt sem veszik eszre, hogy nem iszom mar kavet. Csak en figyelek eberen minden belso rezdulesemre, folyton jeleket kutatva, neha megnyugodva, maskor ketelkedve, hogy vajon ott vagy? Bent vagy? Novekszel? Csak en melazom el, csak en merengek es senki nem erti a feszbukra kiirt uzenetemet:

Poota mata kee asees

(szik ima es aldas, amelyet akkor mondanak, amikor varandos az anya, amikor a gyermek megszuletik, vagy anyak napja alkalmabol).

https://www.youtube.com/watch?v=dxsCogC3ejU

Nagyjabol ket-harom nap telhetett el a fogantatas ota.

Vasarnap delutan volt, itt voltak a Apuka lanyai. Az elozo honapokban mar megszoktuk, hogy Apuka delutanonkent kidolt es en maradtam a lanyokkal, de nem bantam. Tobbnyire huvos, szomorkas vasarnap delutanok voltak, kora tavaszi tipikus ir idojarassal, eso, szel, hideg, semmi mas dolgunk nem volt, mint ebed utan betelepedni a dvd ele es almoskasan bamulni valamit, amit a nagyobbik kislany valasztott. Apuka az emeleten szunditott es mi azt neztunk, amit csak akartunk. Neha Hollywood-i giccsomlengest, neha spiritualis rajzfilmet, vagy amit csak akart.

De ez a vasarnap valahogy mas volt, es bar korabban soha nem csinaltam ilyet, mondtam Apukanak, hogy most en tunok el ebed utan az emeleten, es azt hiszem, azonnal elaludtam. Az a kimerult alom volt, amikor kezem-labam elnehezedik es fagyosak meg a csontjaim is. A fuggonyoket sem kellett behuzni, borult es sotet volt elegge ahhoz, hogy a feny ne zavarjon a mely alomban.

Egyszer csak ott volt. Almomban, de talan megsem, mert ugy ereztem, ahogy megjelent, felebredtem. Nem volt alakja, vagy arca, de megis lattam, letezo volt, leny volt, es ram nezett.

-Mit keresel itt? –kerdeztem. Vagy nem, mert az almokban, -vagy a masik dimenzioban- kepesek vagyunk szavak nelkul is kommunikalni.

-Tudom, hogy nagyon nagy fajdalmat okoztam. –mondta.

Akkor hirtelen visszatert a lelkembe a fajdalom. Az a sajgas, eges, bizsergo kinlodas, amit honapokig nem tudtam nem erezni, ami minden napomat elkiserte onnantol, hogy felebredtem, odaig, hogy kiutott az alom, es neha annyira fajt, hogy megfogni sem tudtam, nem volt eleje, vagy vege, ellenszere, vagy megoldasa, csak elnyomhattam, betolthettem, kipotolhattam, betomhettem, mint egy rossz fogat. Arra gondoltam, hogy furcsa, hogy egy ideje mar nem sajog, nem kinoz, de most hogy emlitette, ujra elojott a fajdalom.

Nem mondtam semmit, de tudta, hogy az erzes visszajott. Csak neztem ra, es lattam ot, bar nem volt alak, vagy arc, vagy szin, vagy kep. Csak O volt, ami o, abban a dimenzioban, ahonnet mind szarmazunk, ahol mindent megertunk.

A fiam volt, akit Connornak neveztunk el tavaly nyaron. A fiam, aki megfogant es boldogga tett es azonnal el is hagyott. A fiam, akit mindossze het hetes magzat koraban vesztettunk el. Magyarazat nelkul, okok, hibak es bunosok nelkul, csak ugy mert ‘ilyen megtortenik’, ahogy mondtak. A fiunk, aki urt, fajdalmat, ertetlenseget es zavart hagyott maga utan. Aki uzent, mikor elment, es uzent, meg utana is, aki honapokig mellettem es velem maradt, akit fajdalommal es konnyekkel oleltem magamhoz.

Csak neztem ra. Nem birtam szolni, nem voltak szavaim, de O folytatta.

-Most minden maskepp lesz. –ezt mondta. –Most minden maskepp lesz.

De ekkor mar ebren voltam. A szemeim konnyben aztak, a szam viszont kiszaradt, a csontjaim jegesek, de a testem izzadt.

Terhes vagyok. Akkor tudtam. Nem ultem fel, meg sem mozdultam, fekudtem a jobb oldalamon ugyanugy, csak a szemem nyitottam ki, es hatarozott gondolatkent kattogott a fejemben, hogy ‘terhes vagyok’.

Nem szoltam errol Apukanak, nem mondtam el senkinek. Nem is gondoltam ra, csak neha tudtam. Amikor nagyon faradt lettem hirtelen, ok nelkul. Amikor nagyon megkivantam a gyumolcs joghurtot, amikor undor csapott meg az imadott tejeskavem szagatol, amikor egyszeruen nem volt kedvem futni menni. Akkor ujra tudtam. Terhes vagyok.

Nem tettem semmit. Nem teszteltem koran, nem pusmogtam rola baratnoknek, nem akartam felhozni a felszinre, azt akartam, hogy ha meggondolja magat, legyen ideje. Meg akartam neki adni azt a ket hetet, hogy eldonthesse, hogy jon-e vagy marad ott a masik dimenzioban. Tudtam, hogy velem van, de nem akartam, hogy csapdaban erezze magat. Azt akartam, hogy dontson, hogy ugy dontson, ahogyan a leheto legjobb.

Azon a heten, amikor a mesimnek meg kellett volna jonnie, hetfon delutan lettem eloszor rosszul. Semmi vad, csak az irodaban ulve hirtelen megszedultem es kifutott a ver a felso testembol, a kolleganom azt mondta, hogy

-Nincs itt levego,

es kinyitotta az iroda ajtajat, megfogta a karom es nehany percet setaltunk kint.

Akkor is tudtam, es kattogott a fejemben, hogy ‘Terhes vagyok’.

Mar elkezdtem irni egy masik posztot, istenbizony, de aztan Apuka nagyobbik lanya a kanapera telepedett mellem, es ugy nem lehet irni. Mert o nem akar zavarni, csak ezer kerdest tesz fel, es nyilvan a gondolataim total szetcsusztak.

Arrol kezdtem el irni, hogy nekem semmi bajom a magyar ‘terhes’ szoval, merthogy megtapasztalhattam a teher mivoltat ebben az egeszben. Sosem a babat ereztem annak, de a rosszulleteket igen, a faradtsagot igen, a hulye munkahelyemet plane, csak mert ott kell lennem es vagy a huzatban ulhetek a recepcion vagy pedig egy ablaktalan irodaban a foglalasokat intezve. Ez plane teher.

Aztan kozben megultrahangoztak es lattuk a babat, es lattuk, hogy rengeteget nott –a nyolcadik heten volt egy ‘korai’ ultrahangunk; vicc, itt a terhesgondozas, na mindegy-es mindenkinek mutogatom a fotojat persze, es nagyon buszke vagyok es total elontott a hozza valo kapcsolodas.

Az elso hetekben nem igazan mertem. Merthogy ugye tavaly a hetedik heten vesztettunk el egy magzatot, aki mar addigra annyira kozel volt hozzam, hogy uzeneteket hagyott –tenyleg, egyszer majd ezt reszletesen is elmeselem-, es el is bucsuzott es borzalmas volt. Szoval nem mertem igazan kapcsolodni most ehhez a babahoz az elejen. Azert is kezdett el vadul uzengetni a harmadik honapban az eszmeletlen hanyasi rohamokkal, hogy szoljon, minden nap, minden oraban akar, hogy itt vagyok, mami, veled vagyok es fejlodok. Ezert nem tudtam elengedni es meggyogyitani a reggeli rosszulleteimet, mert hiszen ez volt koztunk a kapocs. Tobbre nem volt batorsagom, neki pedig mas eszkoze igy nem volt.

Miota mult heten lattuk, es ahogy az ultrahangos a hasamra nyomta a keszuleket, meg ereztem is, hogy rug, azota viszont bekattant ez a kapcsolat. Valami beklikkelt. Az, amit meg soha nem ereztem, vagyis csak neha, melyseges csoportos meditacioban, vagy persze gyogyitasok soran, de akkor sem itt bent a testemben, hanem valahol a felsobb enemben, a lelkem rezonanciajan. Most viszont bennem. A testemben, belulrol jot ez a tiszta csatlakozas, az a mindent kitolto, nagy szavak nelkul is isteni es lenyugozo feltetel nelkuli szeretet.

Az ultrahang utani masnap tortent, amikor reggel autoztam a munkahelyemre, es mivel –szamomra ez is uj- vegre az uj ir automban van cd lejatszo, eloszedtem az osregi Kormoran cd-ket es azokat hallgattam. Es vegig sirtam az utat. Nem szomorusagbol, vagy nosztalgiabol, vagy honvagybol, hanem… mi is lenne erre a jo szo…. Alazatbol. Az a ‘szentseg’ erzes toltott el, amit akkor mondogattam magamnak, amikor nyomikent a budi fole hajolva emlekeztettem magam arra, hogy az JOOOO, hogy ennyit hanyok. Szovalhogy… akkor mondtam magamnak, de most megereztem, megertettem, belulrol, szivbol, es mindenfele kulonosebb nagy dolog nelkul, csak ugy az autoban ulve, igaz embereket hallgatva.

Olvasom ezt a nagyszeru konyvet: Spiritual Pregnancy a cime (Spiritualis terhesseg). Tegnap reggel ujra a korhazban volt idopontom, amolyan terhes eligazitas, es felkeszitettek, hogy sokat kell varni, szoval elvittem a konyvet. A masodik trimeszter bevezetojeben eppen arrol ir, hogy ez a harom honap jo alkalom megtapasztalni az erzeseink melyseget. Edes helyzet volt, a mellem a varoban ulo kismama csak ramnezett, es o is konnyekre fakadt, majd egyutt nevettunk azon, hogy ‘es ez igy megy…’

Sosem voltak ‘nem-mely’ erzeseim. Ez azon dolgok egyike volt, amikor tok sokaig azt hittem, hogy meg kell valtoztatnom. Mert mindenki azt mondta, hogy ‘Te tul erzekeny vagy’, es en annyira igyekeztem megfelelni. Egeszen addig, amig ra nem jottem, hogy Halistennek tulerzekeny vagyok, hogy ez valojaban egy ajandek. Nade most! Ez komoly? Mindenen elerzekenyulok. Hetkoznapi helyzeteken. Jo eteleken, udvarias kozlekedokon, es foleg… mostanaban Apukan.

Hihetetlen, hogy milyen kedves es figyelmes es mennyire jo nekunk egyutt. Hetfon itt munkaszuneti nap volt es pont egyikonk sem dolgozott (juhej, ilyen se volt mostanaban!), az egesz napot kettesben toltottuk. Kirandultunk egy kozeli tengerparti faluba. Irorszag meseszep es az idojaras egeszen tropusi mar vagy harom hete, meleg van es tuz a nap es sehol egy felho. Es autoztunk es beszelgettunk es nagyot setaltunk es finom pizzat kajaltunk farkasehesen (glutenmentest!!) es nemigen akartunk hazajonni.

Aztan ma reggel elmeselte egy almat, hogy valahogy en jelen voltam, mint energia, mindenhol koruloleltem ot, es neki be kellett maszni egy sotet lukba, hogy valamit megjavitson, de nem birt. Es el kellett merulnie valami vizbe, es bele kellett haljon es akkor ujra mellettem fekudt az agyban. Nem semmi almok jonnek! Nekem ez nagyon tiszta, mivel tudom, hogy aggodik, hogy Baby Boo (igy hivjuk) egeszseges legyen, probalt valahogy utana nyulni, be a mehembe, hogy ‘megjavitson valamit’, de nem tudott –hiszen ez lehetetlen- es el kellett meruljon, meg kellett haljon –ra kellett magat biznia a Teremtore- es mellettem fekudt ujra. Csodaszep uzenet. Hogy bizni, hinni. Ahogy a Kormoran is mondja: Hit, remeny, szeretet.

Nekem is eszement sok almom van, de tobbnyire Baby Boo abban segit, hogy a felelmeit dobalja fel. Igy aztan mar almodtam azt, hogy edszes vagyok –meg a teszteredmeny elott, nana!-, azt hogy Apuka bevallotta, hogy valakije es legutobb pedig vilagegessel, foldindulassal, lezuhano repulokkel es ongyilkos merenylokkel almodtam –ez is gondolom tobb anyaban felmerul manapsag, hogy milyen vilagba szulunk babust.

Aztan arra is gondoltam, hogy most pont jo igy, ahogy vagyunk. Heti harom napot dolgozom a hotelben –annyira leszarom a karriert, hogy csuda-, es amugy elvezem a csodas idot. Nem akarok semennyire sem elore lepni a hotelben, hiszen ez is csak atmeneti. Ugyanis nincs ertelme. Annak van ertelme csak, hogy elmondjuk, megtanitsuk a Teremto csodajat mindenkinek, hogy eljusson mindenki abba a csodaba, amikor kepes oszinte egyutterzesbol cselekedni es mindenkit elfogadni. Itelkezes es kritizalas nelkul. Nekem biztos ez a dolgom.

Na, aztan az is eszembe jutott, hogy nagyon cuki volt az a baba (midwife), akivel tegnap konzultalnom kellett terhesgondozas cimen, de aztan egyszercsak elojott a farba. Megdobbento, hogy kampanyolnak az oltasok mellett. Szamarkohoges, most ez a slager, hogy oltassam be magam 26 hetes terhesen majd szamarkohoges ellen. Csak mosolyogtam es kozben arra gondoltam, hogy ‘Total ki van zarva’, es hogy mennyire gaz, hogy probalnak felelem energival bombazni… Persze, velem nincs konnyu dolguk, mert en tudom, hol allok ezugyben.

Na, most nemtom van-e ennek fule vagy farka. De nem is lenyeg, mert ez itt nem irodalmi alkotas.

Annyi mindenrol akarok irni… remelem mindenre szep sorban ido kerul.

Namaste

Hihetelen, hogy folyton elfelejtem a jelszavam, amivel belepjek ide…

Annyi mindenen toprengtem az elmult heten –vagy mar ketton?-, es gondolatban nagyon sokat irtam, de ez a hulye melo annyi idomet elveszi, hogy brutalis (ennel mar cask az a brutalisabb, hogy milyen szarul keresek vele… na, errol es az ehhez kapcsolodo hitrendszereimrol majd maskor).

A mai napon verge elmentem a vervetel eredmenyeert, amit nagyjabol harom hete csinaltak, marmint nyilvan a vizsgalatot.

Nem mondanam, hogy egy ribanc voltam korabban, de azert nagyon sokaig voltam kapcsolaton kivul –szingli, utalom meg a szot is-, es hat ugyan igyekeztem felnott eletemet viszonylagos szexualis felelosseg tudataban elni, azert ki merne azt allitani, hogy soha nem ivott a kelletenel tobbet es nem volt a kelletenel felelotlenebb es nem ment bele olyanba, amibe esetleg nem volt annyira okos dolog…

Ez csak azert erdekes, mert itten a haziorvos –aki a terhesgondozast is vegzi-, HIV tesztet is csinal. Tudom, hogy elmehettem volna mar korabban egy ilyenre –mondjuk mielott babat kezdtunk tervezni, es mas kerdes, hogy valszeg akkor is vegigeltem volna azt, amit ma, talan ma is vegigeltem volna ujra, merthat ki tudja, hogy ezek a tesztek mit mutatnak es mit nem-, dehat nem volt eleg ver a pucamban es mindig csak remeltem, hogy ezek a dolgok velem nem tortennek meg.

Azert ma delutan, amikor az asszisztens kozolte velem, hogy nem vihetem csak ugy el a vervetelem eredmenyet, mert a doktor urnak kell azt elmagyaraznia nekem, azert bevallom beszartam. Merthat megis mit kell elmagyarazni, ha nincs semmi bajom?

Pusztan egy orat kellett varakoznom a soromra, mire vegre bejutottam a dokibahoz, es ezen ido alatt azert lepergett elottem az eletem. Most komolyan. Negyven eves vagyok, es holnap 13 hetes terhes es ha most kiderul, hogy bennem van a korsag… Arra gondoltam, hogy okes, hogy minden betegseg gyogyithato (nem viccelek, tenyleg MIND), es okes, hogy a tapasztalasainkat nem veletlenul valasztjuk, de arra gondolni, hogy Apuka nyilvan siman elhagyna es mehetnek vilagga. Mert hat neki el kell mondanom, nyilvan. Bar nehany honapja ot is szurtek, es amikor megkonnyebbulve ujsagolta, hogy “Legalabb nem vagyok edszes”, arra gondoltam, hogy ez baromi szar vicc, de hat jo, akkor el kell neki mondanom, ele kell allnom, es hagynom kell, hogy megtapasztalja, amit neki ebbol meg kell. Probaltam kitalalni, mi lenne az. Harag? Sertettseg? Felelem? Bosszuvagy irantam? Nyilvan azt akarna, hogy tunjek el az eletebol, es ne merjek a gyerekei kozelebe kerulni –mert neki van mar ketto, raadasul az egyik fogyatekos (ezt a szot is utalom, itt legalabb ugy hivjak ‘special’)-, es ezt nyilvan meg is tudnam erteni. Csakhogy nekem itt nagyon nincs hova mennem, mert alig ismerek meg embereket. Arra gondoltam, hogy Anthonyt, a meleg ex-katolikus pap baratomat felhivhatnam, hogy had aludjak nala par napot, szep nagy haza van, es biztos befogad –ha masert nem, hat emberbarati szeretetbol-, es hat o meleg es kulonben is 32 even at volt pap, csak nem itelkezne felettem… Aztan az jutott eszembe, hogy mi lenne a babaval. Elvennek tolem? Marmint itt nincs terhesseg megszakitas, de ha szuletese utan vennek el? Jobb egy gyereknek az anyukaja mellett, akkor is ha edszes, vagy jobb neki nelkule?

Ezen a ponton mar sirassal kuzkodtem es arra gondoltam, hogy tobb modszert is tudok, ahogyan ezt a rohadtsagos korsagot ki lehet a testbol uzni, de vajon nem veszelyeztetnek ezek a magzatot, amig bent van? Es persze egyre tobb nagyhasu no jott a varoba es arra gondoltam, hogy nekik milyen jo, mert ok mar tul vannak ezen a borzalmas eredmenyhirdetesen, ahol kiderul, hogy rohadt ribancnak fognak-e belyegezni es elbujdoshatok orokre es a mai estemet azzal kell toltsem, hogy szetverjem a mostani eletem aztan valahogy eljek a romokon es megprobaljak tovabb lepni, vagy eloszor is tulelni.

Hihetetlen, hogy az ember agyaban milyen koroket fut a felelem. Mitol feltem inkabb? A megbelyegzettsegtol? Az elhagyatottsagtol? Attol, hogy ujra mennem kell valami ismeretlen kaoszba?

Na, de hogy rovidre zarjam, termeszetesen negativ lett a lelet. Nem vagyok sem edszes, sem szifiliszes es meg hepa abem sem nincsen, ellenbenviszont remek a veremben a folsav szint (nana, mar jo 8 honapja szedem) es persze, hogy ritka vercsoport vagyok (mernemlepmeg?) es talan egy kicsit magas a kalcium szintje, de ezt dokiba azonnal betudta annak, hogy a vervetel elotti heten meg voltam fazva.

Szoval ennyi. Nem kell vadsagokat fantazialni, meg akkor sem, ha nagy a kisertes.

Te jo eg, mennyire regen nem irtam. Es most latom csak, hogy mar nincs is magyar billentyuzetem, amit nyilvan le lehetne tolteni, pluginelni, vagy mittudomen, de ezekhez en meg mindig hulye vagyok.

Ezek a bejegyzesek megint nagyon szemelyesek, es egy kicsit feltem is ujra nekilatni ennek, meg vagytam is persze, mert hiszen az en eletemben ez az elso alkalom. Vagyis a masodik, de az elso annyira rovid, szomoru, mondhatni szamomra tragikus volt, hogy sem idom, sem energiam nem volt arra, hogy megorokitsek belole barmit. Vagyis, hat ez sem igaz, elkezdtem akkor neki irni egy naplot, csak miutan elment, osszeteptem mindent. Tul fajdalmas lett volna megtartani. Persze a muvesz a fajdalommal is fejlodik… de en azt hiszem ebben mar nem hiszek. Na, majd talan a hitrendszereim is szoba kerulnek, hiszen nem tagadhatom, eletem nagy reszben a ThetaHealing miatt valtozott, es ugyan egyelore nem kapcsolok mindent mindennel ossze -csak elovigyazatossagbol- azert a theta reszem es letagadhatatlan es le sem akarom tagadni.

Mi a nagy ujdonsag? Negyven eves lettem, ami nyilvan nem az en erdemem, az ido mulik basszus keretlenul. Viszont, hat, ez ami meg nem volt, vagyis csak egyszer es akkor csak nagyon rovid ideig: kisbabat varok.

Mondom, ez szamomra uj, en valtozom es haladok ezen az uton, es irodalmi igenyesseg nelkul, csak lelki bekem es bennem rejtozo iroi lelkem miatt kivanok errol nehanap megemlekezni.

Holnap leszek tizenket hetes. Hogy haladunk? Haaat…

Tudom, hogy bombanonek indultam anno, aki mar majdnem superwoman, de bevallom, ez a csoppseg alapos kikepzes alatt tart. Epp tegnap fogalmazodott meg bennem, vagyis, hat hogy thetas onmagamhoz hu legyek, inkabb ugy mondanam, hogy tegnap jott a megertes, hogy azert, hogy vegre ugy legyek lagy es noies, hogy kozben pedig kemeny is vagyok. De nem az a kemeny, aki eltaszit, es begubozik es magara marad -voltam ilyen is boven-, hanem az a bizonyos mami-kemeny, aki mindent kibir es meg mosolyog is hozza (ha muszaj). Bevallom, ramfer a kikepzes, mert en ettol sehol nem vagyok.

Tudom, hogy sok no tarsam nem erti majd, amirol irok, mert annyira szerencses (vagy mar eleve olyan eros), hogy szamara ez nem kuzdelem, de bevallom: a reggeli rosszulletek rendesen megviselnek. Kezdve azzal, hogy reggelinek csufoljak ugyan, de en egesz nap elvezem, folytatva ott, hogy nehanyan ‘hanyingerrol’ beszelnek, de en konkretan hanyok, napjaban otszor, vagy hatszor, vagy hetszer is, es odaig, hogy van mindenfele ‘gyogymod’, a gyombertol, a keksz ragcsain at az ananaszleig, ami mind csodas es valoban segit. De vegul, es higyjetek el, kiprobaltam en mindent, vegul csak az segit, ha az ember a WC kagylo fole gornyed es megadja magat.

En nem voltam egy hanyos soha eletemben. Egyszer-egyszer hanytam felnott koromban pusztan azert, mert nem birom a piat, es szerintem betegseg miatt talan csak gyerekkoromban meg amikor Bali elott beadattam magamnak a malaria oltast -vagy melyiket-, na akkor hanytam. Es elmondhatom, hogy borzalmas volt, egesz testemben remegtem es a konnyeim is kifolytak es brutalisan szarul voltam utana orakon at. Hat, ez most sem mas. De mar kemenyedek. A legcsodasabb a reggeli meleg, sos utoizu, sargas szinu gyomorsav felhanyasa, ezzel indul a nap. Kesobb  a reggeli le-reggeli fel total normalis, es a nap folyaman gyakorlatilag barmikor, barmit visszaad a szervezetem, neha meg a vizet is. Mondom, mar kemenyedem, de a kilencedik heten igencsak ketsegbe voltam esve. Hogy hogyan csinaljak ezt mas nok? Hogy ez most komolyan igy lesz, es meddig? Persze mindig vannak jo szandeku segitok, akik azonnal eloallnak rem tortenetekkel, hogy “Ismertem egy lanyt, aki vegig hanyta a kilenc honapot”…, amitol nyilvan az eletkedvem is elment, es van persze, aki biztat, hogy legfeljebb a 14-17.hetig fog ez igy menni (jelzem az is meg ot het, szoval igen jok a kilatasok).

De mint mondtam, mar kemenyedek. Merthogy megtanulok lassan osszeomlani. A dolog szepsege, hogy egy otcsillagos szalloda recepciojan dolgozom, es raadasul en vagyok az uj lany -kb egy hettel a fogantatas elott kaptam vegre ezt a melot, miutan 13 honapon at kerestem a helyem es megelhetesem -de errol majd talan maskor. Szoval uj sepru, aki nem csak hogy nem seper valami jol, de idonkent eltunik a mosdoba, ahonnan hullasapadtan es ketsegbeesve ter vissza… Hozza az eszement faradtsag, amit egy-egy nap vegere megeltem… a lakas egy mero kupi, mert semmihez nincs erom, szegeny Apuka csak hanyni, vagy vizszintben lat, mert pihizek… szoval az eletem igencsak valsagos allapotahoz erkezett.

A helyzet a kovetkezo. Oszinten hiszem, hogy az eletunk azert olyan, amilyen, mert a lelkunk ezt a tapasztalast valasztotta. Nomarmost. Akkor muszaj, hogy kepes legyek valahogy a hanyasaim kore szervezni az eletem, es akkor is haladi, ha nem egyszeru. Meg ugye arra koncentralni, hogy ez egy hepi tajm, es vegre-vegre babank lesz, es amikor ujra a slozi fele gonyedek es osszerazkodom attol az elementalis erotol, amivel Babus, vagy a hormonok,  hogy hunozvat nyomja ki belolem a kajat, szoval hogy akkor is erre gondolni.

A TeremtoEro mindig kuld segitoket, es be kell valljam, eszmeletlenul szerencses vagyok. Ugyan a repulest mar jo ideje ott hagytam, szoval nem lehetek boldog babavarasban otthon klassz fizuval -mert ez az egyetlen jo dolog, ha az ember a legitarsasagnal varandos-, hanem nagyon is dolgoznom kell, az itteni torvenyek total a kismama mellett vannak, de ami sokkal fontosabb, hogy a kollegaim, fonokeim emberileg is segitenek. A hotelben a Spa vezetoje, Nicola, akinek 17 honapos a kislanya, halistennek sorstarsam, vagyis o is a nagy hanyosok koze tartozott, es joooooooooo vele beszelni arrol, hogy neha bortonnek erzem a testem, mert nincs befolyasom arra, hogy mikor es mit dob vissza, es hogy ketsegbeesett vagyok, amiert ugy erzem, hogy csak en vagyok ilyen fos, es nyilvan mas nok gloriaban usznak a terhesseguk alatt. Es hogy mindennel jobban szeretem Babust mar most, es folyton csak erre kene gondolnom, de bevallom, amikor reggel a meleg gyomorsav jon fel, szornyen nyominak latom a sorsom, es nehezen sikerul pozitivba terelni a gondolataimat.

Szoval a TeremtoEro adta nekem Nicolat, akiert halas vagyok. Hogy felhiv a munkanapom kozben es megkerdi, hogy vagyok es biztat, hogy mar csak 5 vagy 4 vagy 3 ora van hatra es megy ez nekem, es klassz vagyok. Es persze itt van a parom, Apuka, aki nem panaszkodik, hogy ugy jovok haza, mint egy zombi, es nem csak a novekvo mehem, hanem a total felpuffedt belrendszerem miatt is oriasi (mar most!) a pocakom (estenkent brutalis), es hogy gyakorlatilag csak pizsiben lat, mert az egyenruhamat rovid uton szaggatom le magamrol. Na es persze szexelni sem birok mostansag -bar lehet a korulottem lengo permanens hanyas szag nem izgatja ot sem-, szoval nem panaszkodik, hanem ejjel kiskifli-nagykifliben olel es azt mondja, hogy ez a legjobb dolog a vilagon.

Mindenesetre -kemenyedem. Ma sikerult kivalogatnom a ruhainkat es megszuntetnem ket szobaban is a kuplerajt es minden ruha a csodas napfenyben szarad, es amikor befejezem ezt, meg a szemoldokomet is kiszedem. Holnap melo, de szerdan fodraszhoz megyek es ha addig elek is, leepilalok, mert penteken szulinapja van, es kerem az egieket, hogy legalabb akkor valami szexi formamban kozeledhessek fele.

Szep az elet es aldott vagyok. Ugy is mondhatnam kadosh.

Lefesteném, rajzolnám vagy fotót készítenék, hogy megosszam veled azt a képet, amit láttam. Tudom, tetszene, mert értenéd, amit én is. Téged is megérintene. Eljutna valódhoz, valahol mélyebbre, mint rendesen, a felszín alá, szavak nélkül hatolna hozzád, nem igényelnéd, hogy magyarázzam.

Nem tudok festeni. Rajzolni sem. Fényképet csak szememmel készítettem, most végig-vezetlek rajta, mint egy tárlat művein, hogy lásd rajtam keresztül és így együtt legyünk ebben a banális képben, ami engem mégis felkavart.

Péntek este történt, amikor a legtöbben azt hiszik, hogy nem esnek csodák. Látom, ahogy léteznek és érzem lüktetésüket, ami nagyon valós és reális, és igaz… egy létben, mely nem az enyém. A téren vágtam keresztül épp, amikor megdörrent az ég, cikázott a fentiek nyila, nagyot hasadt valahol egy százados tölgy, de az is lehet, hogy a hanghoz a képet én képzeltem csupán. Taxik előtt futottam át, szorosan ölelve a táskám, a pirosban özönlő tömegben összekapcsolódva egy-egy lassan cammogó test ízével, aki erőtlenül csüngött gazdája fizikai síkján. Rám tapadtak és erőt szakítottak le rólam, zsizsegő bolyként, felfokozódva dörzsölődtek zaklatott létük valójába zártan, át az utcán, keresztül a zebrán, túl soron, fel-fel tuszakolva, kisvártatva már a buszban versengve helyért, hogy letehessék a súlyt, amit cipelnek. Leültem én is, tudod, a csuklós rész mögé, oda, ahol ajtó nyílik és kissé megemelkedik a padló.

Mellettem egy nő vaskos, csalfa energiát árasztott, émelyítő bódulatot erőszakolva körbe, cipőjébe tuszakolt megdagadt bokája nyögve meredt rám egy pillanatra. Majd szétbontotta összekulcsolt lábait, és a padlón egymás mellé helyezte őket, hogy az én térdem is odaférjen. Kicsit átfolyt ugyan a székre, amelyen ültem, és levegőért kapkodott szűk nadrágjában szervei gúzsba kényszerített hegye, de elfértünk azért. Másik oldalon, épp az ajtó mögött hetvenes dáma ült. Sminkelt arcára méltósággal viselt éveket és nélkülözést festenék; eres kezében esernyő pihen combjain összecsukva, vastag, megemelt talpú cipőjéből nejlon zokni kandikál lifegő szabadsággal csúfondárosan. Nem ő volt rút, ha kép lenne, látnád, hogy méltósággal szép volt, de fáradt és elhasznált és magányos talán; mint egy dohos-szagú régi moly-rágta szőrmebunda.

Rögtön az ajtó előtt, a csuklós rész után szigorú tekintetű könyvelő ült merev derékkal. Nem, persze, nem tudhatom, hogy könyvelt-e igazán, csak Gogolt láttam benne, szürke köpönyeget, olyan hivatalnok-formát, azért mondom, hogy könyvelő.

Akkor ismét hasadt egyet az ég, és mintha csak dörrenő rajt-pisztoly lett volna, a hívásra elindult a verseny. Cseppek versengtek egymással, hogy ki tud gyorsabban, kövérebben érkezni a földre. Eleinte csak néhányan jöttek, de aztán egyre, egyre többen, és még többen, és még annál is többen, zúdultak lefelé, nem nézve hol találnak célba. Tömegüktől elsötétült az amúgyis alkonyi ég, esernyők nyíltak az utcán, egyik a másik után, határozott tánc-rendben, mintha csak vezényszót kaptak volna.

Szép lehetett volna. Én színeket használtam volna, pirosat, sárgát és… talán fehéret, sok-sok fénylő égi ezüstöt és aranyat is, és kéket, türkizt és lilásat is. De odakünn minden szürke volt. Megdöbbentett, hogy az emberek többsége fekete, sötétkék és szürke esernyőt használ, tudtad ezt? Vagy barnát, kockásat, de nem színeket. A ég szürkéje alatt egészen elvesztek az élők, a fák lombjairól lecsöpögő sáros kosz csak hidegebbé tett minden zsibogást, ami az utcáról áradt.

Bent a buszban, ott történt csoda.

A csuklós rész mögött, éppen ahol az ajtó előtt összegyűlhet a tömeg, véletlenül nyitva maradt egy tetőablak. Az, ami felfelé nyílik; nem igazi ablak, csak inkább szellőző a busz plafonjában, felfelé tolva az oldalán a nyitott résen keresztül engedi be a levegőt. A víz először csak permetként szitált keresztül rajta, tovább nehezítve a benti oxigént, és a következő megállónál, akik le akartak szállni, csak enyhe kellemetlenségnek vélték a porrá vált benti esőt. De az özön nem hagyott alább, kint csak erősődött, élesedett a hajsza, mind több csepp hullott, szakadt, zuhogott alá, és egyre többen fedezték fel éppen ennek a busznak éppen ezt a résnyi ablakát; rajta keresztül az eső utat tört utánam.

Senki nem szólt. Az emberek csak méginkább össze-tömörültek, hogy szabaddá váljék a hely az ablak alatt, egyre szorosabban lihegtek egymásra, egyre újak jöttek az utcáról, és mindenki helyet talált távol a befelé hulló víztől. Csak egy pillanatra nem figyeltem, kinéztem az ablakon. Mellettem a duzzadó sonkává között nő a szeretőjével csetelt, láttam a nagy kijelzős galaxyján:

-A férjed mikor ér haza?

-Csak később –fintorgó fej-öt perc múlva nálad vagyok –huncut fej-, legalább két óránk van –vigyorgó fej.

A férfi válasza ördögfej, az a piros, szarvakkal.

Azon töprengtem miért olvasom ezt, és láttam a nő nedves, folyékony, hullámzó izgalmát, és egy pillanatra undorral gondoltam arra, hogy víz, csak mindenütt víz, és lé, és eső, és szememmel az idős dámát kerestem, aki száraznak tűnt, hogy menedéket adjon.

Ott ült, előttem, a másik oldalon. Az eső a nyitva felejtett szellőzőn már teljes valójában zuhogott, és a dáma… nos, ezért mindez a sok szó és magyarázat… a dáma a buszban ült, a nyitva felejtett szellőző alatt, és megnyitotta az esernyőjét. Törékeny teste kapaszkodott a felhúzott ernyő nyelébe, amely kissé meghajlott, mert fent akadt hátul a szék támlájában, ő pedig ült alatta, kihúzott derékkal, elegánsan, és… nem ázott többé.

A döbbenet tapintható lett egy pillanatra, és mindenki rámeredt, de ő nem nézett sehová. Előre, emelt fővel, ahogy megszokta, ahogy végig-gyalogolt az életén, ahogy mindig is tudta, hogy más, mint mások, mert ő csak és mindenképp legfőbb önmaga.

Aztán okos telefonok kerültek elő és a többi utas képet készített a Dámáról, hogy fellője máris a mindenféle közösségi oldalakra, és bejelölje a helyszínt és időt, és kommenteljen hozzá, és nem is látták már magát a Dámát. Csak én figyeltem őt. Barna, kopottas, kissé kitágult nadrágját, törékeny, öreg testét, zöld kopottas zakóját. Az ernyője barna volt, kockás, férfi-ernyő. Talán csak ennyi maradt neki abból, akit valaha szeretett, egy esernyő, barna-kockás, kopottas. Kapaszkodott belé, mert megóvta őt. Megóvta esőtől, hidegtől, magánytól. Vele volt, hozzá tartozott, részévé vált. Különlegesnek, fontosnak, magabiztosnak érezte magát tőle, mert az esernyő, ami az Övé volt, tudta, értette őt.

Én irigyeltem a Dámát, és… szerettem. Boldogság volt ránézni, ahogy boldogság látni egy kiállításon egy képet, amitől megnyílik a szív, és megmelegedett bennem… az élet.

Gogol Könyvelője nem bírta tovább, dühös mozdulattal csapta táskáját a székre, és valami olyasmit morgott, hogy

-Ez hallatlan! Szégyen! Botrány! –átfurakodta magát a tömegen, -táskáját a széken hagyta- kissebb szuszakodás után felháborodott szavak csattantak, majd tuszakodás vissza, és a szellőző bezárult. Gogol bólintott és egyértelműen vette tudomásul, hogy táskája a széken érintetlen maradt, bár gyorsan végigpásztázta ezeket a muja utas-társakat, akik inkább viselik a nyakukba ömlő esőt, semhogy intézkednének, majd diadalittasan visszatelepedett a székre.

Elállt az eső a buszban. A Buja Kövér Nő pedig alig most küldte szeretőjének, hogy

-Micsoda idő, még a buszban is esik!

Emberek töltötték fel a mostmár zárt szellőző alatti helyet, ahol csúszott a padló, és csepegett még a plafonról valami ott maradt nyák. Gogol szigorú pillantásokkal nyugtázta időről időre, hogy helyreállt a rend, és talán megnyugtatta őt, hogy még az esőnek is képes megálljt parancsolni, mert a világ mégiscsak kontrollálható. A Dáma lassan lekászálódott megemelt üléséről, fél kezével még mindig nyitott ernyőjét tartva feje felett, mint aki nem bízik Gogol rend-teremtő erejében és finom alázattal tartotta maga fölé hűséges, oltalmazó társát, amíg a busz megállt. Ekkor –a fékezéstől talán, vagy mert Isten humora mégsem marad láthatatlanul- egy nagy löketnyi zuhatag csurgott alá a szellőző belső oldaláról, épp nyakon találva Gogolt, aki újra felháborodva átkozott esőt és Istent és buszvezetőt. Jutott belőle bőven egy lány dekoltázsába is, aki nagyot sikoltott és hangosan kacagott utána.

Buja Asszonyság lökött meg, hogy engedjem ki, és hozzám szuszakolta felvizenyősödött, puffadt testét. A busz megállt, a Dáma összecsukta esernyőjét és leszállt. Egy pillanatra rám nézett talán, és összeért a lelkünk. Kint esett még, de megszelidülve már.

Néhány perccel később a lány, -aki én voltam- már az utcán sétált, nagy, rózsaszín sáljába burkolózva.

Nem sietett, mert nem fájt az eső.

Mosolygott, mert nem fájt a csend.

Hamarosan újra jelentkezem. Ellácska szemével nem csak hasonlóan gondolkodóknak.

Ha tetszett, megoszthatod és ajánlhatod. Kérlek, mondj véleményt! 

A Yang táplálja a Yint. A Yin tartalmazza a Yangot.

-Neked milyen a nyár illata?

-Napraforgók –felelte gondolkodás nélkül. A férfi vele szemben azonban tovább hallgatott, türelemmel, az éterben kézzel fogható figyelemmel. –Napraforgók –ismételte a nő- fanyar napraforgó illat. Tudod, a napraforgó nem édes-illatú, mint a virágok általában, hanem nyers és savanykás, valahol talán kesernyés is. A beérett magoknak pedig olaj-illata van. –A férfi némán bólintott, és tovább várt. –Szőrösek, durva tapintásúak a levelei, nem hivalkodóan csábítók, mint a pusztán ’szép’ virágok, érted? –ezúttal nem is várt reakciót, mert a vele szemben ülő figyelme szinte körülölelte. –Aztán… a föld illata. A megtermékenyített földé, amely már nehéz az őszre készülő új élettől. Ennek a nehézségnek is illata van, olyan illata, amely sürget arra, hogy élj! Élj, mielőtt ősszel megszületik az új élet és a tiéd örökre megváltozik.

Annyira kell élni nyáron. Talán azért, mert fojtogató ennek a felfokozott életnek a múlandósága. Annak az illatát érzem, amikor valaki belép az életembe és abban a pillanatban tudom, hogy nem marad soká, és minden percben vágyom rá, hogy eltolhassam a búcsú érkezését, de nem lehet, mert könyörtelenül kiszámolt mennyiségű pillanatot tölthet csak velem és a boldogság legfőbb fokán is átjár az elmúlás jeges borzadalma. –A férfi pontosan tudta, hogy miről beszél. Szemében a lány szeméből leírt fájdalom tükröződött, kiszáradt a torka és tudta, hogy nem kell mondjon semmit, mert szó nélkül is értik mindketten. –A nyárnak olyan az illata, hogy boldognak kell lenni, és minden percben emlékezni kell rá, hogy minél jobban és teljesebben átéljem ezt, mert amikor majd ősszel visszanézek az elmúlt boldogságra, azt fogom kívánni, hogy bárcsak jobban megbecsültem volna ezt a gyorsan elillanó aromát. És már most tudom, hogy nem jöhetek vissza soha ide, és belül, a szakrális csakrámnál fáj, és megértem, mit akart mondani a költő, amikor azt írta, hogy ’fájása édes, had fájjon’.

Elhallgatott egy pillanatra. A légben remegő szavak ereje ottmaradt köztük és mozdulatlanná dermesztette mindkettőjüket. Az étterem kavargó forgatagában alig érzékelték a külvilágot, mintha láthatatlan buborék venné körül kettejüket, és ebben a gömbben egészen más síkokra eveztek, más dimenziókba csusszantak át, lebegtek a világ felett.

Lassan, szinte erőltetetten emelte a karját, és kortyolt néhány csepp vizet. Szinte lélegezni sem mert, mert nem akarta, hogy ez a különösen édes levegőjű kalitka, amit a nő a szavaival köréjük varázsolt, valahogy elpukkanjon, és minden reményével és vágyával csak arra koncentrált, hogy minél tovább ebben a mágiában úszva, csakis kettesben maradhassanak.

-Örökkévaló szeretet. –folytatta sokára a nő. -A nyárnak örökkévaló szeretet-illata van.

-Örökkévaló? –ismételte nem is kérdésként, mint inkább kapaszkodásként, hogy a szó az ő szájában is éljen, és ezzel közelebb kerülhessen hozzá.

-Érezted már valaha, -a terítőre bámult, mert a férfi tekintete nehézzé tette hogy gondokodjon- érezted már valaha, amikor először találkoztál valakivel, hogy szeretted már jóval azelőtt, hogy megismerted? Nem vágyról beszélek, vagy romantikus szerelemről, hanem arról, amit például az ember… –rájött, hogy felesleges általánosítani- amit az unokahúgom iránt érzek. Az első pillanatban, amikor megláttam, és azóta is, valahányszor a karjaimba foghatom, elönt ez a határtalan, örökkévaló, soha-korábban-nem-ismert szeretet, aminek semmi köze semmi máshoz, amit valaha bárki iránt éreztem, de ami jobbá tesz, megvált, felemel és… megtisztít…- az utolsó szót már átnedvesedett hangon súgta, hosszú szempillái között csillogó könny bújkált. A férfi éles fájdalmat érzett a lelkében és szerette volna, ha magához húzhatja és örökké ölelheti. Szeretett volna leglább átnyúlni a kicsiny, szűk asztalon és megérinteni, de tudta, hogy közelebb már akkor sem kerülhetne hozzá. Tudta, hogy saját fogyatékossága végett nem tudna adni neki semmit, és egy pillanatra düh villant a szemében, saját magát emésztő düh, és akarta, hogy képes legyen másmilyen lenni, és akkor…. Elpattant a buborék.

-Néha jó lenne megtenni dolgokat, néha annyira vágyom megtenni valamit, amivel tudom, hogy nem élhetek együtt, és szeretnék kilépni magamból, hogy csak egy rövid időre azt tehessem, és aztán visszaszállhassak ebbe az önvalómba és ne kelljen együtt élnem a következményekkel.

Mindegy, melyikük mondta ki, mindketten értették, mert ugyanezt érezték. Talán csak nem kell minden vágyat elhasználni, ahogyan korábban tették, és szerencsétlenek voltak tőle. A lány görcsös lett és félelemmel akarta, hogy a férfi olyat tegyen, amelyre nem volt kész, ezért elmenekült. Két teljes hónapig nem beszéltek egymással. A lány próbált néha közeledni és kérte a férfit, hogy legalább a köztük lévő barátságot igyekezzenek újra meglelni, de ő annyira rettegett saját érzelmi debilitásától, és attól az elementáris vonzalomtól, amelyet még önmaga előtt is képtelen volt letagadni, hogy még a lány üzeneteire sem válaszolt. A köszönését sem fogadta. Elmentek egymás mellett a folyosókon és elfordították a fejüket, és mindketten csak fájtak.

Aztán… talán csak fordult egyet a világ és az égi rendezők újra összeírták a sorsukat. Finoman, lassan, bizonytalanul. Visszakapták egymást. Félszegen lettek egymás életének részei újra, megteremtett lopott tökéletességgel. Mert ugyan valós volt minden pillanat, és mégis elképzelhetetlen. Tudták, hogy képtelenek ebben a világban szenvedélytől fűtött önmagukban együtt lenni, ezért meghajlították a teret és újra és újra ilyen buborékokat teremtettek. Boszorkányokról, sámánokról, kínai orvoslásról beszélgettek, és tudták, valódibbak voltak minden dimenziónál és mégis, minden találkozás után félve ereszkedtek vissza ’egyéb’ életük sokszor jeges vízzel töltött, dermesztő medencéjébe.

A Yang táplálja a Yint. A Yin tartalmazza a Yangot.

A világ változik, és az utak összeérnek

Had meséljek el egy történetet. Csak röviden és vázlatosan, mert nem az a lényeg, hogy kivel és mikor történt meg. Lehettem volna én, de akár te is, bármelyikünk.

Ismerem ezt a lányt. Nőnek mondhatnám inkább, mert sok fájdalmon és csalódáson túl már nővé érik a nő, nem maradhat csupán egy lány, aki keresi a társát, csupán egy lélek, aki szeretetre, védő-ölelő karokra vár. Szóval ismerem ezt a lányt, nőt, akit erőssé tett egykori agresszív társa és önállóvá a lét, és széppé lelkének mélysége, és hihetetlenül okossá a tudásvágy és a sok-sok gondolkodás. Úgy tűnik, a mai világban nem nyerő kombináció. Álmai vannak, még így a negyvenhez közel is, álmai családról, gyerekről, szerető társról, amit sem egy katasztrofális házasság, sem az összes félrement, hosszabb-rövidebb kapcsolatocska sem ölt ki a lelkéből.

A fiú, aki ebben a történetben szerepel, a munkája kapcsán került a képbe. Nem fiú már ő sem, férfi lenne, ha családja lenne, de nincs neki, mert ugyan élt együtt nővel, akivel komolyan is gondolta volna, de a nő –a sablontól eltérően- agresszív volt és mivel a fiú nem emelt kezet rá, még akkor sem, ha provokálta, az vetett véget a kapcsolatnak, hogy a nő ütötte meg. Nyilvánosan, barátok előtt, megalázva, összetiporva a férfi lelkét és méltóságát.

Ezek ketten találkoztak, gyógyuló félben, de félénken és lassan-óvatosan közeledtek egymáshoz, mert valami vonzás az első pillanattól vibrált közöttük. A lány elhajtotta többször a férfi közeledését, aki távol is maradt hónapokon át. Ezalatt a fiú próbálkozott visszamenni korábbi kapcsolatokba, felmelegíteni valamit, ami rég elveszett, de úgy találta, hogy csak fájdalommal jár a be nem heggett sebek újabb felnyitása és végül aztán úgy döntött, hogy jobb egyedül. Ekkor újra találkozott a lánnyal.

Úgy érezték, kényelmes beszélni a fájdalmakról, elmesélni egymásnak, kimondani olyant is, amit talán csak akkor oszt meg az ember, ha idegenhez szól. Idegenhez, aki aztán elmegy és soha többé nem szembesít azokkal a titkokkal, amiket oly félénken rejtegetünk még magunk elől is. Ezek ketten tehát elmeséltek mindent egymásnak. Teáztak bevásárló központok presszóiban és cseteltek a világ két külön pontjáról. A fiú vágyta a találkozást a lánnyal, a lánynak pedig hiányzott a férfi meleg, ölelő hangja, és simogató tekintete, és mivel mindketten árvák voltak és egy este több bort ittak a kelleténél, az éjszaka egymás testébe bonyolódva találta őket, forró csókok és szenvedélyes ölelések és elnyújtott, eltúlzott, elveszett, rég elhagyott érzéki élmények elevendedtek meg, amit talán egy korábbi életből hozott, zsigeri harmónia font tökéletes szinfonikus művé a lét teljes, globális, mindent elnyelő szonátájában.

Másnap reggel valahogy hidegebbnek hat még a szoba levegője is, szárazabbnak a test, kérdőbbnek a csend. A lány arra kérte a fiút, hagyja magára, ezért a férfi elment. Külön-külön töltötték a napot merengve célon vagy céltalanságon, jelenen és jövendőn, és próbálták kitalálni, hogyan tovább. Terveik voltak, amibe nem fért bele a másik; újtuk, amiről nem akartak letérni. A férfi úgy vélte, ez csak egyszeri bódulat volt, a nő pedig úgy, hogy ilyen banális munka-kapcsolatba semmikép sem éri meg belebonyolódni.

Valahol valakik mégis mást terveztek nekik. Újra egymásba boltottak és nem tudtak ellenállni az újonnan talált és kettejük közt mintha magától sokszorozódó energiának. Titokban, hogy ne kelljen megfogalmazni, vagy megmagyarázni, hogy mi van közöttük, hiszen ha mások is tudják, akkor már fel kell címkézni, vagy legalábbis maguk előtt minimum definiálni azt, amire már nem mondhatják, hogy

’Csak barátok vagyunk’; –szóval titokban újra és újra egymás karjaiba olvadtak. A nő csábító lett és kinyílt, mint valami elvarázsolt bimbó a harmat érintésére. A férfi önbizalma szárnyalt és tervei új erőre kaptak, a nőtől és nővel kapott és szerzett isteni szikra áthatotta minden napjait, és úgy érezte, bármit meg tud valósítani. Ez az erő, amit nem ismert korábban, és nemigen tudta, hogyan került az életébe, mint valami friss lendület járta át, olyan löketként, ami kellett újra és megint.

Egyre több időt töltöttek együtt, beszéltek álmokról és csodákról, olyanok voltak, mint a pajkos angyalok, egymásba olvadtak és szétváltak, zenéltek és ettek, vagy csak feküldtek egymás karjaiban és élvezték az érintés örömét.

Csakhogy a lány kezdte üresnek érezni magát az együttlétek között. Nem hívhatta fel a férfit, hiszen hivatalosan nem voltak egy pár. Nem gondolhatott rá úgy, ahogy mégis gondolt, nap, mint nap, ahogy merengett azon, hogy vajon közelebb engedi-e majd magához a fiú, vajon kimondja-e, hogy ők összetartoznak, vajon gondol-e rá ő is úgy, ahogyan ő álmodozott már családról és közös kis kertről, kutyáról és cirmosról, és soha véget nem érő boldogságról. Tudta, hogy álmodozni így banális ostobaság, de tudta azt is, hogy erre vágyik, szerelemre és kapcsolatra, valódi összetartozásra, legitimált együttlétre, tiszta helyzetre; nem csak titkos-izgalmas-bizsergő légyottokra.

A férfi azonban nem beszélt róla senkinek, nem hívta meg a barátai közé, nem mutatta be senkinek, hiszen ami volt, nem volt valós, csak varázslat, csak valami, ami feltöltötte és felélesztette, de igazán mégsem létezett. Nem létezhetett, hiszen megbeszélték, hiszen eldöntötték, hogy ez nem kapcsolat, és nem is lehet az. Mert mást terveztek, a férfinek más terve volt, nem akart beleszeretni és nem akarta, hogy hiányozzon, és nem engedte, hogy fontos legyen, vagy átírja a terveit, és nem akarta tudni, pedig tudta jól, hogy amikor magához öleli és cirógatja a hátát, a nő valóban vele van, mellette, benne, tisztán és nyíltan, és amit ad, azt szívből adja, nem pedig barátságból.

Eltelt néhány hét. Boldogság és vágyakozás között, álmok és realitás között, együtt és mégis egymás nélkül. Aztán a nő kimondta. Már pedig amikor a szavak belehullanak a létbe, minden iránya változik. Ő pedig kimondta, mert feszítette belülről, mert nem tudott más lenni és úgy tenni, mintha jó lenne így; kimondta mindazt, amit tudtak jól, mindketten tudtak, hogy nem lehet hogy így legyen, mert ez nem elég. Azt mondta, nem tud többet adni, mint amit kap, nem tud csak a szeretője lenni valakinek, aki nem meri felvállalni, és nem engedheti meg magának, hogy újra elkövesse azt a hibát, amit már annyiszor. Azt, hogy nem mondja el, mire vágyik. Azt, hogy megalkuszik, és háttérbe szorítva vágyait, csak reméli, hogy a másik is ugyanazt érzi, amit ő, és beleszövi álmaiba, és reméli, és vágyja, majd csalatkozik.

Azt kérdezte, képes lenne-e a fiú leengedni a védelmi vonalait, és beereszteni őt a szívébe, az életébe, képes lenne-e megadni neki azt, amit úgy hiszi, megérdemel.

Megkérdezte a férfit, hogy képes lenne-e szeretni őt.

A férfi azt mondta, egyetért. Azt mondta, a nő többet érdemel titkos viszonynál. Azt mondta, csodás volt, ami köztük volt, és azt mondta, nem akarja, nem meri, nem engedheti be az életébe a lányt. Azt mondta, eldöntötte, hogy nem akar kapcsolatot, azt mondta, nem akar többet adni, bármennyire szeretne is. Nem meri, nem lehet, nem tudja, nem meri. Majd megkönnyezte az elengedést.

Ma mindketten egyedül vannak újra.

A nő továbbra is a csodát várja.

Amikor azt kérdik tőle, miért nem volt elég, miért nem tudta legalább ezt megtartani az életében, tiszta a szíve és tiszta a szeme, amikor válaszol. Mert csoda nélkül nincs értelme. Mert a varázslat ígérete nélkül csak azért lenni valakivel, hogy ne legyen egyedül, számára nem elfogadható. Mert ez nem elég. Mert ő szereti annyira magát, hogy tudja, hogy ezt a nőt szeretni kell és nem csak ’úgy csinálni mintha’, mert az nem elég. Mert csoda kell, szerelem, őszinteség, valódiság. Mert úgy érzi, sokkal kevesebb fájdalom lenne a világban, ha az emberek tisztességesen és őszintén, egyszerűen csak beszélnének arról, amit éreznek.

Nem könnyű beazonosítani az érzéseinket. Nem könnyű tudni, mire vágyunk valójában, merre szeretnénk menni, vagy mit kívánunk a másiktól. Sok-sok kapcsolatot látok, ahol a felek nem merik elmondani a másiknak, hogy mire van szükségük, mert attól félnek, a másik elmegy. Nem könnyű tudniuk kik is valójában a másik nélkül, hol végződik önmaguk és hol kezdődik a másik. Mi marad, ha elmegy a másik, mi marad, ha nem rendelődnek alá, mi marad, ha társak akarnak lenni, nem csak ’másik felek’.

Valóban, a csoda ritkán történik meg. Amikor megtörténik, talán akkor sem azonnal. Talán újra és újra el kell buknunk, de hiszem, hogy a másik nem azért van mellettünk, hogy lemondjunk a vágyainkról miatta. Sokkal inkább azért, hogy tanítson valamit, hogy megmutassa, hol tartunk éppen, kik vagyunk, és kikké lehetünk. A fájdalmat a kimondatlan élvárások okozzák, nem pedig az, hogy a társunk ilyen vagy olyan. Ő is csak a saját útját járja.

A világ sokkal kellemesebb hely, ha társsal járunk benne, ha van, aki a nap végén megölel, és a szemébe nézve azt érezzük: ’itthon vagyok’. De mi van azokkal a kapcsolatokkal, ahol csak háborog a lelkünk, és folyton azt érezzük, hogy várunk a másikra, hogy valamit megtegyen, kimondjon, változtasson? Talán nem is tudja, mit szeretnénk. Talán ha tudná, megadná, vagy talán elengedne. Mi van akkor, ha merünk kiállni a bennünk élő és vágyódó lélek mellett, és hisszük, reméljük, hogy talán nem csak az idő köt össze társunkkal? Talán nem csak két egymás mellé sodródott hajótörött reszket ugyanabba a roncsba kapaszkodva. Talán valóban megláthatná kik vagyunk és talán tényleg szeretné is azt a lényt, ha elmondanánk, ha meg tudnánk valóban mutatni.

Legyetek szabadok, szeressetek azért, mert nem lehet nem szeretni, ne pedig félelemből!

Legyen Valentin nap, legyen szerelem!

Legyen csoda!

Te mit gondolsz? Kérlek, mondd el a véleményedet!

Ha tetszett, like és megosztás, hisz tudod.

Hamarosan jelentkezem újra , Ellácska szemével nem csak hasonlóan gondolkodóknak!

namaste